,,Öltsetek tehát magatokra – mint Isten választottai, szentek és szeretettek – könyörületes szívet, jóságot, alázatot, szelídséget, türelmet. Viseljétek el egymást, és bocsássatok meg egymásnak, ha valakinek panasza volna valaki ellen: ahogyan az Úr is megbocsátott nektek, úgy tegyetek ti is.” – (Kol 3,12-13)
Ismerős szavak ezek. Minden úrvacsoraosztás végén elhangzanak ezek a szavak, a bezáró, rövid, intő jellegű beszédben. Általában mi úgy vagyunk vele, hogy az úrvacsorával véget ér valami. Véget ér a hosszúra nyúlt templomi istentisztelet. Szép volt, jó volt, de lejárt és kezdődik valami más. Jön az élet a maga ezernyi gondjával és bajával. Pedig ennek nem lenne szabad így lennie. Az úrvacsorával nem befejeződik valami, hanem pont fordítva, elkezdődik valami. Véget ér a templomi istentisztelet, de elkezdődik az élet istentisztelete. Az Úr asztalánál megerősödve, megelégedve, Krisztussal betelve kezdődik újra az élet, a maga ezer gondjával és bajával. Valahogy másként, mint az előtt, Krisztust hordozva a szívünkben, lelkünkben. Ha így tudunk tekinteni a királyi vendégségre, akkor annak ki kell hatnia a templomon kívülre is. A húsvét világossága be kell ragyogja a további életünket. Úgy ahogyan az Ige is elénk adja: felöltve a könyörületes szívet, jóságot, alázatot, szelídséget, türelmet. Elviselve és megbocsátva egymásnak, hiszen az Úr is megbocsátott nekünk. Abban a kenyérben és borban Krisztus halálának az érdemét: a bűneink bocsánatát vesszük magunkhoz. Az ő megtöretett teste és kiontott vére által kapunk kegyelmet. Atyámfiai, így szerezte meg nekünk, a mi Urunk, Jézus Krisztus Isten igazságát, kegyelmét és az örök életet.
Vajda Szabolcs slp.
Szatmár-Németi