„Elfuta azért Dávid Nájóthból, mely Rámában van, és elméne és monda Jonathánnak: Mit cselekedtem? Mi vétkem van és mi bűnöm atyád előtt, hogy életemre?” (1Sám. 20, 1)
Dávidnak menekülnie kell Saul elől, mert halálra keresi. Saul szívből gyűlöli őt annak ellenére, hogy egyáltalán nem szolgált rá erre. Dávid teljesen értetlenül áll a helyzet előtt, és döbbenten kérdezi Jonathántól, a Saul fiától, aki lelki barátja, mit vétett ő a király ellen, mi a bűne, hogy az életére tör? Miért kell neki szenvednie?
Ezen a ponton Dávid ártatlanul szenved, jóságáért gonoszsággal fizetnek. Ebben előképe Krisztusnak, akiről minden helyzetben, életének minden pillanatában elmondható, hogy semmi rosszat nem cselekedett, ahogy ezt az egyik gonosztevő is megjegyezte a kereszten. Csupa jóság volt és mégis a kereszten végezte. Mekkora igazságtalanság! És mennyire hálásaknak kell lennünk a mi Urunknak, hogy ezt vállalta, és meghalt érettünk a kereszten, hogy mi igaztalanok igazakká lehessünk Isten előtt!
Ha ártatlanul kell szenvedned valamiért, ha jóságodért rosszat kapsz cserébe, mindig jusson eszedbe, hogy valaki sokkal nagyobb igazságtalanságot szenvedett el, mint te, és mégis panasz és zúgolódás nélkül elhordozta, sőt még az életébe is került! Ha igazán tanítványai, követői vagyunk, akkor nem kell különösebben csodálkoznunk illetve méltatlankodnunk amiatt, hogy ártatlanul szenvedünk. Arról nem is beszélve, hogy aztán rólunk úgy igazából sohasem mondható el, hogy teljes mértékben ártatlanok lennénk, nem gondolod? Talán egyik-másik helyzetben igen, akárcsak itt az igében Dávid, de róla is tudjuk, később ő sem mondhatta már, mi bűnöm van?
Jonathán segítségére van Dávidnak ebben a nagy nyomorúságban. Isten gondoskodik arról, hogy ne érezd magad egyedül a nehéz helyzetben, mindig rendel melléd segítő szíveket. Napjainkban mi lehetünk azok a jonathánok, akik a szomszédságunkban dúló véres háború elől menekülő, ártatlanul szenvedő dávidokat felkaroljuk, a segítségükre sietünk, enyhítjük fájdalmukat. Ámen.
Szilágyi Balázs,
Szatmár-Láncos