„Mert úgy van ez, mint amikor egy idegenbe készülő ember hívatta szolgáit, és rájuk bízta vagyonát. Az egyiknek adott öt talentumot, a másiknak kettőt, a harmadiknak pedig egyet, kinek-kinek képessége szerint, és elment idegenbe. Az, aki az öt talentumot kapta, azonnal elindult, vállalkozásba fogott vele, és másik ötöt keresett hozzá. Ugyanígy a két talentumos is másik kettőt keresett hozzá. Aki pedig az egyet kapta, elment, gödröt ásott a földbe, és elrejtette ura pénzét. Hosszú idő múlva azután megjött ezeknek a szolgáknak az ura, és számadást tartott velük.” (Mt 25,14-19)
A búcsúzó Úr ebben a példázatban egy földbirtokoshoz hasonlítja magát, aki útra kelt és vagyonát – amelyet értékesnek tartott – kiosztotta szolgái között, rájuk bízta. Jézus – aki drága vérén értékes javakat szerzett – visszamegy az atyai házba, hogy tovább végezze feladatát. Ezek a szolgák mi vagyunk, az ő tanítványai, akiket naponta megajándékoz bizalmával és kiválaszt arra, hogy javait gondozzuk. Mennyire képviseljük értékes javait hűséges odaadással? Fontos mindaz, ami az övé és megőrzésre kaptunk? Úgy érzem óriási megtiszteltetés a gazda részéről, ha reánk bízza javait: a családot, a férjet, a feleséget, a gyülekezet tagjait… Ezek mindazok, akikért vérét ontotta a Golgotán. A reánk bízottakat csak akkor tudjuk helyesen kezelni, ha az Ő szemével nézünk, és az Ő szívével érzünk és szeretünk. Isten átható szemével jól tudja, hogy kire mennyit bízhat, mindenkinek képességei szerint ad feladatot. A szolgálat közben a tanítvány ügyesebbé válik, növelni tudja teljesítményét, ha figyel, imádkozik és szorgalmas. A lustaságot a gazda nem értékeli, nem nézi jó szemmel. Állítsunk az Úr szolgálatába valamennyi adományunkat és tálentumunkat maradéktalanul, mert ezek azok, amelyeket kamatostól kell elszámolnunk. Ámen.
Ilonczai Zsombor,
Szárazberek