“És megemlékezem frigyemről, amelyet veled ifjúságom napjaiban kötöttem, és örök frigyet vetek veled.” (Ezékiel 16,60)
Emberi meggondolás szerint mindenki azt kapja Istentől, amit érdemel: A rossz büntetést, az ún. jó áldást. Annak ellenére, hogy a választott nép halált, elvetést, kisemmizettséget, teljes megvetést, kirekesztettséget érdemelne, az örökkévaló lenyúl érte és megpróbálja felemelni.
Nem szűnik meg elébb bűneit szemére vetni, hogy tisztán lásson ez a közösség, nézzen önmagába és ő maga döntse el, hogy mit érdemelne és mondja ki önmaga felett az ítéletet, és mégis…
Mennyire türelmes, megbocsátó, kegyelmes a mi Urunk? Meddig terjed az ő jósága? Mondhatjuk, hogy a végtelenségig, vagy irgalmassága “ezer íziglen” tapasztalható. Ennek a jóságnak, megbocsátásnak azonban hatni is kellene: Fel kellene, hogy ébredjen az emberben a szégyenérzet. Az Istenben bízó ember csakis így vallhat: Ha nekem ilyen mennyei Atyám van, akkor én is próbálok az ő törvényei szerint élni, valamennyire szeretni is próbálom az én Atyámat, méltányolom azt, hogy ő újra “frigyre lép” velem, amelynek alapja a bizalom. Ő nagyon bízik bennem.
Érettem, aki naponta vétkezem ellene az ő egyszülött Fiáról is lemondott a golgotai kereszten, azért, hogy engem boldogítson és reményteljessé formálja életemet.
Uram, nem az érdem,
nem is az élet,
de a te kegyelmed
tesz képessé
az újrakezdésre veled.
Ámen.
Fodor Lajos