“Majd így szólt hozzám az Úr igéje: Emberfia! Miféle szóbeszéd az, amelyet mondogattok Izráel földjéről: Telnek-múlnak a napok, de nem teljesült semmi a sok látomásból?! Ezért mondd meg nekik: Így szól az én Uram, az Úr: Véget vetek ennek a szóbeszédnek, nem példálóznak így többé Izráelben. Ezt hirdesd nekik: Közeledik már az idő, amikor valóra válik minden látomás.” (Ez 12,21-23)
Prófétának lenni nem egy könnyű mesterség. Bár gondolhatunk arra, hogy milyen kiváltságos emberek lehettek, akikhez még az Úr is szólt. Talán lennénk az ő helyükbe, hogy megtárgyaljuk a magunk ügyes bajos dolgát az Úrral, kikérjük a véleményét. Azonban ezek a próféták nem a maguk ügyes bajos dolgát beszélték az Úrral, hanem feladatot kaptak Istentől, mégpedig olyat, amit nem biztos, hogy szívesen elvállalnánk.
Ezékiel próféta olyan emberek között élt, hirdette az Úr szavát, akik nem hittek neki, sőt egyenesen Istent csúfolták, kétségbe vonták ígéreteit. Engedetlenek, mégis Isten ítéletét hallva nem megijednek, hanem makaccsá válnak. Makacsságuk nem engedte meglátni, hogy Isten ígéretei, szavai nem törlődnek el, nem jár le a szavatosságuk.
Ezékiel ítéletet hirdetett, s azzal, hogy Isten haragja nem rögtön következett be a nép akképp értelmezte, hogy elmarad. A késlekedés nem egyenlő az elmaradással. Isten hosszútűrő, de ez ne indítson bennünket lustaságra, hanem szívleljük meg az Ige mondatát, hogy közeledik már az idő. Tekintsük keresztyéni felelősségünknek, hogy Istenhez ne engedetlenek legyünk s makacskodjunk, hanem vegyük észre az idő értékét, és cselekedeteinket hassa át ez a fajta felelősségtudat. Ámen.
Csatári Leila th.