„Békességet hagyok nektek, az én békességemet adom nektek, de nem úgy adom, ahogy a világ adja. Ne nyugtalankodjék a szívetek, s ne féljen!” (János 14,27)
A búcsú pillanatában összeszorul a szívünk, és hevesebben kezd dobogni, mert nem tudjuk, hogy viszontlátjuk-e még egymást. Jézus búcsúzik tanítványaitól. Jól ismeri és látja azt a félelmet, ami ott lapul a tanítványok szíve mélyén. Ezért mondja: Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen!
Jó tudni, hogy Jézus ismeri félelmeinket, aggodalmainkat, vívódásainkat, ezért nekünk, mai tanítványoknak is megnyugtató hallani a felszólítást: Ne nyugtalankodj! Csakhogy, ha ennyit hallunk meg, akkor ettől még nem nyugszunk meg. Hányszor próbáltunk már lelket önteni valakibe ezekkel a szavakkal: „nyugodj meg!”? Azután épp az ellenkezőjét kellett megtapasztalnunk. Milyen jó, hogy Jézus itt ebben a versben a békesség szándékával közeledik a tanítványokhoz, és ő az, aki tartós, igazi békességet tud adni azért, hogy szívükben győzzen a béke a harc fölött. „Békesség Istentől!” köszöntjük egymást s sokszor már fenjük is a kést, élesítjük a fegyvert gondolatban egymás ellen, hogy nehogy alul maradjunk. A viharos tengeren a hajóban ülő tanítványok megtanulták, mit jelent Jézus békessége. Amikor életüket veszélyeztetve látták kétségbeesetten kiáltottak Jézushoz, aki a hajóban aludt. Arra gondoltak, hogy a vihar mindannyiuk életét kioltja, és a Mester nem törődik velük. Jézus pedig felkelve parancsolt a természet erőinek, és a vihar lecsendesedett. A tanítványok pedig megnyugodtak, és békesség öntötte el a szívüket.
Jézus békessége más, mint a világ békessége. A világ is úgy ad valamit, hogy cserébe mindig elkér valami mást. Adok, hogy kapjak. Jézus ingyen adja, nem kér ezért semmit, sőt érted megy a keresztre, hogy bűneid bocsánata Istennel való békességed kulcsa legyen. Önmagát adta érettünk, hogy örökké tartó találkozásunk, békességünk legyen Vele. Ámen.
Kiss Szabolcs,
Apa