Látható a mi Atyánk!
„Ha megismertetek volna engem, megismertétek volna az én Atyámat is; és mostantól fogva ismeritek őt, és láttátok őt. Azt mondta neki Fülöp: Uram, mutasd meg nekünk az Atyát, és az elég nekünk!” (Ján 14, 8)
Jézus tanít, s a tanítványok figyelnek. Júdás már elszaladt, és Péter tagadását megjövendölte az Úr. A tragédia körvonalazódik. Érezhető ezekben az igeversekben a feszültség. Az apostolok értetlenséggel figyelik az eseményeket és ugyanígy hallgatják a Mester kinyilatkoztatásait. Egyszer csak Jézus egy olyan kijelentést tesz, ami a zsidó embernek felfoghatatlan: „Ha megismertetek volna engem, megismertétek volna az én Atyámat is; és mostantól fogva ismeritek őt, és láttátok őt”.
Utoljára akkor látta élő ember az Atyát, amikor még bűntelenségben élt az Éden kertjében. Az engedetlenséggel megkaptuk a jó és a gonosz tudásának képességét, de elveszítettük az Istenlátásunkat. Ezt tudták a tanítványok is, ezért annyira megdöbbentő, hogy Jézus már múlt időben beszél erről: „láttátok őt”. Nem csoda, hogy erre a hírre felkapták az apostolok a fejüket, és úgy tűnik Fülöpnek volt mersze tovább feszegetni a témát. Sőt, már szinte pimaszul követelte: „Uram, mutasd meg nekünk az Atyát, és az elég nekünk!”.
Valóban elég lenne? Az embernek nem volt elég sem az Éden kertje, sem a csodák sorozata, sem a nagy szabadítások és még az sem, ha maga az Isten Fia jött el. Az sem lenne elég, ha láthatnánk az Atyát, mert ilyenek vagyunk mi. Igazából az örökös szenzációéhségünk kelti bennünk ezt a vágyat, és nem a hitünk.
Jézus leteremthette volna a tanítványát, de helyette szelíden és lényegre törően válaszolt: „a ki engem látott, látta az Atyát” (9). Nem a szemkápráztató látvány a lényeg, hanem a tettek, amelyek Istenre mutatnak. Jézusban lett láthatóvá az Atya szeretete, irgalma, kegyelme, jóakarata, türelme, könyörülete stb. Valahányszor Jézus példája szerint cselekszünk, mi is láthatóvá tehetünk valamit az Atyából. Ámen.
Erdei-Árva István,
Szamoskóród-Dobrácsapáti