“Felele Jézus és monda néki: Ha valaki szeret engem, megtartja az én beszédemet: és az én Atyám szereti azt, és ahhoz megyünk, és annál lakozunk.” (János 14,23)
Jézus búcsúbeszédében a legtöbbet arról beszél, hogy Ő és az Atya egy, Ő majd hozzá megy, hogy helyet készítsen azoknak, akik szeretik őt.
A beszéd fonalát két tanítvány szakítja meg: Az egyik Filep, a másik pedig Júdás, nem az áruló, a másik Júdás.
Filep kérése egyenlő a hitetlenséggel: “Uram, mutasd meg nékünk az Atyát, és elég nékünk!” ( 8. vers), a Júdás kérdése már-már szemrehányó: “Uram, mi dolog, hogy nékünk jelented ki magadat, és nem a világnak ?” (22. vers). Mintha nem is tanítványi kérdések volnának ezek, az akkori zsidóság közül bárki feltehette volna, és ma is, akik gondolatilag próbálják megközelíteni Jézus személyiségét, felteszik, mert hiányzik belőlük a Krisztus-ismeret.
Kinek is beszélhetne elsősorban Jézus, ha nem annak a tizenkettőnek, akik a legközelebb vannak hozzá, akik naponta hallják, együtt járnak vele, ha ők nem értik, hogyan érthetné meg a világ? És Jézus bizonyságet tesz arról, hogy akik nemcsak névleg tartoznak hozzá, de akik megtartják az ő beszédét, az Atya is azokat szereti és csak azok mehetnek hozzá, akik neki engedelmeskednek. Kizárólagosság ez, mert valamit tenni kell valamiért, nem sültgalamb formájában kapjuk meg az üdvösséget, és nem mindenki részesedik benne, de a neki való engedelmesség garancia arra, hogy tárt karokkal fogad a mennyei Atya. Kegyelemből, de hit által. Ugyanakkor benne van a lehetőség is ebben az Igében: Még nem késő a jézusi követelmény szerint élni…
Atyám, mehetek-e hozzád?
Hallom a biztatást:
Jöjj, Ő megbocsát.
Imára kulcsolom a kezem,
Áldom szerető Istenemet.
Ámen.
Fodor Lajos