“Gondold meg azért a te szívedben, hogy amiképpen megfenyíti az ember az ő gyermekét, úgy fenyít meg téged az Úr, a te Istened.” (5 Mózes 8,5)
Gyermekkorban nem szerettük, ha megszólítanak, állandóan csak apánk, anyánk “parancsát” teljesíteni tehernek bizonyult. Igaza van az egyik pszihológusnak, aki azt mondja, hogy az életben olyan sok a tilalomtábla, hogy ezektől nem látjuk az utat, ha csak ezekre a táblákra figyelünk. Minden embernek az életében azonban bekövetkezik az a pillanat, amikor felismeri, hogy minden fenyítő szó, érette, az ő érdekében történt. Addig sok vesződésen, meg nem értésen, konfliktuson esünk át.
Isten azért adja a nehéz helyzeteket, mélypontokat, hogy neveljen, hogy tisztán lássunk: Egész életünk az ő kezében van, ő kormányoz, irányít, a nevelő pálcát ha felénk emeli, a helyes úton akar tartani. Szeretetből szól, szeretetből fenyít, szeretetből cselekszik “ellenünk”, de mindig azért, hogy felismerjük az érettünk való aggodalmaskodást, féltést. Féltő szeretet, minősíthetjük az ember iránti megnyilatkozását az Istennek, ahogy önmagát is nevezi az Úr: Féltőn szerető.
Eljutva a hitbeli nagykorúságig mondjuk és valljuk: Köszönjük, Uram, hogy így neveltél bennünket, hálásak vagyunk amiért szóltál, amikor láttad, hogy téves úton járunk, felhívtad a figyelmünket a reánk leselkedő veszélyre. Azért is hálásak vagyunk, amiért belenyúltál életünkbe. Ha nem halgattunk volna reád, már a halál gyermekei volnánk, de élünk, mert magunkra vettük a
fenyítéket.
Suhints felénk, ha ezt érdemeljük,
szólj “ellenünk” ,amikor tévedünk,
emeld szavad mindig áldva,
még akkor is, ha látva,
mennyire nem ezt érdemeljük.
Ámen.
Fodor Lajos