“Mindig azon az úton járjatok, amelyet az ÚR, a ti Istenetek megparancsolt nektek, hogy éljetek, jó dolgotok legyen, és hosszú ideig élhessetek azon a földön, amelyet birtokba vesztek” (5 Mózes 5, 33)
Ha nem is hangzik el mindig szó szerint, de Mózes nem győzi eléggé hangsúlyozni, hogy a hívő ember életében mennyire fontos helyet foglal el az engedelmesség. Kérdezhetnénk, vajon miért kell ezt olyan gyakran ismételgetni, nem elég egyszer elmondani, hisz nincs ebben semmi olyan, amit ne lehetne azonnal megérteni? Ennyire nehéz volt a felfogásuk az akkoriaknak, hogy Mózes kénytelen volt újra és újra visszatérni erre a gondolatra? És mi a helyzet velünk, vajon mi különbek vagyunk náluk? Azt gondolom, egyáltalán nem. A gyermek sem hallgatja meg sokszor a szülő jó tanácsát, intését, mert ő a maga útját akarja járni, a kitaposott ösvényeket nem sokra tarja, sőt elveti. Az ember általában nem szereti, ha mások mondják meg neki, hogy mit csináljon, milyen irányba induljon el. Az ember szereti a függetlenséget és nem tűri a szolgaságot, a másoknak való alávetettséget.
Bizonyos értelemben ez nem feltétlenül rossz dolog. A baj ott kezdődik, amikor az ember magától az Istentől való függőséget sem akarja vállalni, amikor úgy gondolja, hogy nélküle is boldogulhat. Az Isten nélkül járó ember viszont kudarcra van ítélve, örök boldogtalanságra és szenvedésre van kárhoztatva. Lehetnek ugyan külső sikerei, de belül a lelkében mindig hatalmas üresség fog tátongani, és ez csak állandósulni az örökkévalóságban.
Isten nem ezt a “sorsot” szánja nekünk, hisz Jézus Krisztusban az ő gyermekeivé lettünk. Nos, melyik szülő az, aki ne csupa jót szeretne adni gyermekének, aki kenyeret kérne tőle s ő kígyót adna neki? Mennyei Atyánk csak jót akar nekünk ajándékozni, de ennek az a feltétele, hogy azon az úton járjunk, amelyet ő parancsolt nekünk. Ez vezet el minket egyedül az igazi élet megtapasztalásához. Ha valóban azt akarod, hogy jó dolgod legyen, járd a Krisztus útját, hisz ő maga az út. Ámen.
Szilágyi Balázs,
Szatmár-Láncos