Velünk az Isten – 2018. szeptember 13.

Avagy nem te vagy-e, Uram, öröktől fogva az én Istenem, Szentem?” ( Habakuk 1: 12)

A próféta imádságban viszi népe bűnét az ő Istene elé, tudja, hogy az Úr kézzel fogható módon, (például a káldeusok szüntelen támadásán át) büntethet. Nem akarja, hogy ez a nép a harag edénye legyen, tudja, hogy imádságos szavát nemcsak az Isten hallgatja meg, de a nép is ráébred arra, hogy másként kellene élnie, ezért erőfeszítéseket is tesz önmaga megmentése érdekében. Nem elegendő csupán összetett kézzel várni a szabadítást, tenni is kell érte, mozdulni, nem elfeküdni a fertőben.
Istent ebben a kérdésben szólítja meg. Ez a kérdés-forma nem a kételkedés, hitetlenség kifejezése,akármilyen furcsa is: hitvallás. Meg vagyunk szokva, hogy hitet az ember kijelentő módban vallja meg, például ” Az Úr az Isten!” Úgy szólítja meg az Urát, amilyennek megismerte.
Ebben az Igében az eltérés szép példáját érthetjük meg a mi Urunk megszólításában, amelyben a válasz is benne van. Igen, Uram, te voltál, te vagy az én Istenem és az is maradsz mindörökké. A te kezedben van a mi életünk, ott a legjobb helyen van, ezért nem félünk, bátorságggal harcoljuk meg a hitnek szép harcát, mert erre erőt ad a mi Istenünk. Valljunk mellette, mondjuk róla: Krisztusban győzedelmes a mi életünk.
Hová viszel, hogy ismerjünk?
Mivé teszel, hogy érzékeljünk?
Megyünk utánad a járt úton,
találkozunk a túl-parton. Ámen..
Fodor Lajos

Vélemény, hozzászólás?