“Akkor az Úr szelet támasztott, amely a tenger felől fürjeket sodort magával, és leszórta őket a táborra, innen is, onnan is egynapi távolságban a tábor körül, kétkönyöknyire a föld színén. Akkor nekiállt a nép, és egész nap és egész éjjel, sőt az egész következő napon is gyűjtötték a fürjeket. Még aki keveset gyűjtött, az is gyűjtött tíz hómert, és szétterítették azokat a tábor körül. De a hús még a foguk között volt, még meg sem rágták, amikor az Úr haragra gerjedt a nép ellen, és súlyos csapást mért a népre az Úr.” (4 Mózes 11: 31-33)
Örökös aggodalmat okozó kérdés: Mit helyezzünk az asztalra? Mivel fogjuk megtömni a hasunkat? Nem csak a mai ember kérdése ez, hiszen igénkből kiderül, hogy a mindenkori ember egyik legfontosabb gondja az étel beszerzése. Ezért képes volt mindenre: elhagyni a szülőföldet, gáncsokat állítani, gyilkolni… Elkeserítő, hogy ebben a kérdésben az ember nem Istent helyezi az első helyre, nem bízza reá azt, amit Ő már a teremtés alkalmával az ember kezébe helyezett. Akkor, miért is látjuk azt üresnek? Miért történik az ember szívében és gondolatában, amikor panasz hagyja el ajkát, közben a világ statisztikai adatai arról tanúskodnak, hogy évente személyenként közel egy mázsa ételt pazarolunk? Isten ma is mindent megtesz annak érdekében, hogy kedvünkben járjon. A pusztában vándorló népét nemcsak védelmezi és biztosítja jelenlétét felhő- és tűzoszlopban, de szelet is támaszt, hogy fürjeket sodorjon. A nép azonban csak a jelenre gondol. Most kell fürgének lenni, most kell könyökölni, másokat letaposva halmozni, mert különben holnapra nem jut semmi. Istennek ez a magatartás nem tetszik, nem örül annak, amikor a hála helyett az ember szívében a gyűlöletet fedezi fel. Bízzuk reá magunkat, maradjon Ő életünk gondviselője! Ámen.
Ilonczai Zsombor,
Szárazberek