„Mikor pedig meghallá Jóbnak három barátja mind ezt a nyomorúságot, amely esett vala rajta: eljöve mindenik az ő lakó helyéből: a témáni Elifáz, a sukhi Bildád és a naamai Cófár; és elvégezék, hogy együtt mennek be, hogy bánkódjanak vele és vigasztalják őt. És amint ráveték szemöket távolról, nem ismerék meg őt, és fenhangon zokognak vala; azután pedig megszaggatá kiki a maga köntösét, és port hintének fejökre ég felé. És ülének vele hét napon és hét éjszakán a földön, és nem szóla egyetlen egy szót egyik sem, mert látják vala, hogy igen nagy az ő fájdalma.” (Jób 2,11-13.)
Jób vesszőfutása folytatódik. Mikor az ember azt hinné, hogy nem érheti már nagyobb csapás, mélységesebb veszteség, akkor még rosszabbra fordulnak a dolgok és nemhogy könnyebbedés jönne, de még nagyobb fájdalom és megpróbáltatás. Ki tudná mindezt elviselni? Meddig fogja Jób még ezt bírni? És meddig bírnád el te, kedves testvérem?
A fejezet záró momentuma az, amikor Jób három barátja eljönnek vele sírni, vele keseregni, és őt vigasztalni. De tulajdonképpen mit is tudnak ők róla? Elindultak, mert hallották esetét, aztán, mikor megérkeznek, hallgatnak, mert látják fájdalmát. Eltelik egy hét is, mert szeretnék nem csak átérezni, de megérteni is szenvedésének okát, hogy igazán tudják barátjukat vigasztalni. Hozzáállásuknak ez a folyamata bennünket is megtaníthatna a vigasztalás helyes folyamatára: meghallani, elindulni, együtt lenni, átérezni, megérteni, és csak végül megszólalni, vigasztalni.
De ők sem tudhatják, mi zajlik a színfalak mögött. Még Jób sem tudja, felesége sem tudja, barátai sem ismerik, talán még az angyalok sem a mennyben, egyedül csak az Úr Isten és a sátán. De a nagy különbség az, hogy Jób, noha nem érti, nem tudja miért éri őt mindez, meg akar maradni igazságában és Isten iránti hűségében. Talán mi sem értjük sokszor mi miért történik, nem látjuk, mi vagy ki mozgatja a szálakat a háttérben. De egyet tehetünk, azt, amit Jób is tesz, megmaradni annak, akik a nagy megpróbáltatások előtt is voltunk.
Mert ha a nehézségek idején meghátrálunk, akkor a jólét idején tanúsított magatartásunk is csak képmutatás és önámítás. Akkor igaza lett volna a sátánnak: „Avagy ok nélkül féli-é Jób az Istent? Nem te vetted-é körül őt magát, házát és mindenét, amije van? Keze munkáját megáldottad, marhája igen elszaporodott e földön. De bocsássad csak rá a te kezedet, verd meg mindazt, ami az övé, avagy nem átkoz-é meg szemtől-szembe téged?!” (Jób 1,9-11.)
Ezért vall kudarcot Jób felesége, aki már nem bírta tovább a vagyon, jólét, a gyermekek és család, a férje egészsége elvesztése miatti fájdalmat. Ő megtört, mert nem értette az események okát, de nem is maradt meg Isten mellett csendes, alázatos hűségben és hordozásban. Ő már gondolatban és burkoltan, de szóban már meg is átkozta Istent a szenvedések miatt (9-10. v.).
Jób viszont nem inogott meg hitében. Ezért a fejezet elején azt olvassuk, hogy mikor az első részben megismert jelenet megismétlődik a mennyben, akkor az Úr már-már büszkén és boldogan mutatja a sátánnak Jóbot. Mert örömet szerzünk mennyei Atyánknak hűségünkkel és ragaszkodásunkkal. A gyémánt is egyszerű, koszos szénből van, ami nagy nyomásnak van kitéve. Ha kibírja a nyomást, akkor a prés alatt gyémánt lesz belőle. Ha nem, akkor megmarad hitvány szénnek. Ha mi is kibírjuk a terheket, megpróbáltatásokat, akkor a hit nemes harca végén gyémánttá formálódik életünk. Akkor hitünk kipróbált hit lesz, nem csupán szóban elmondott, a jó napok könnyedsége idején megfogalmazott légből kapott frázisok halmaza.
Emberi szem nem láthat a felszín mögé, csak a külső dolgokat veheti észre. De a hit látása lehetővé teszi, hogy tükör által bár és homályosan látva, de mégis észrevegyünk valamit Isten tervéből, hogy lássunk a dolgok mögé, hogy felfedezzük azt, ami túl van saját magunkon, életünkön, és sejteni tudjuk, ami a mennyben zajlik. Legyen nekünk is megtartó igénk: „azoknak, akik Istent szeretik, minden javokra van, mint akik az ő végzése szerint hivatalosak” (Róm 8,28.). Így maradhatunk meg hitünkben, állhatunk meg feddhetetlenségünkben, mint Jób és így nyerhetjük meg a hit harcát, de csak ha magunkra öltöttük a hit fegyverzetét (Ef 6,11-18.). Ámen
Kürti Tamás,
Szatmárgörbed – Aranyosmeggyes.