“Akkor felkele Jób….és monda: Mezítelen jöttem ki az én anyámnak méhéből, és mezítelen térek oda vissza” (Jób: 20-21)
Jób magatartása példaértékű: a nagy veszteségek után is volt ereje felkelni. Fájt a lelke, vagyona, gyermekei elvesztése miatt, mégsem maradt fekvő helyzetben. Felkelve vagy felállva mintegy levetette magáról a gyász nagy terhét és megszólalt. Hívő emberként nem jajveszélkelt, fájdalmát nem osztotta meg másokkal, inkább vallott arról, hogy az ember élete ilyen: semmit sem hoztunk magunkkal erre a világra és semmit- a megszerzett vagyont, családot, örömöt- nem viszünk magunkkal. Úgy megyünk el, ahogy jöttünk. Bizonyára megemlékeznek majd rólunk, de Istennél csak egy a fontos: hogyan éltük le ezt az időbe zárt életet?
Az Ige kapcsán a kérdések ezek: hogyan tudom elhordozni a veszteségeket? Fel tudok- e kelni? Tovább tudom-e vinni az életet? Hitem mennyire marad sziklaszilárdnak? Nem válok-e búskomorrá? Nem keseredem- e bele az életbe? …
A feltámadottra nézek,
Ő felnyitja szemem
az én por-életemre,
de látom, szenvedésében
az én veszteségeimet
is magára vette.
Ámen!