„Ahimaac, Cádók fia ezt mondta: elfutok és megviszem az örömhírt a királynak, hogy igazságot szolgáltatott neki ellenségével szemben az Úr. De Joáb azt mondta neki: ne légy te ma hírvivő, majd máskor vihetsz örömhírt. Ma nem örömhírt vinnél, hiszen meghalt a király fia.” 2Sámuel 18, 19-20
Elolvasni: 2Sámuel 18, 19-32
Dávid kinn áll a kapuban és várja a hírnököt. Nem is tudja, mi lenne a jó neki, ha azt mondaná a követ, hogy veszítettek és él a fia, vagy azt, amit meg is hall, hogy győztek, de ennek ára gyermeke halála. Az a Dávid, aki népeket igázott le, nemzeteken uralkodott, most érzi igazán királyi hatalma erőtlenségét, hisz már veszített el gyermeket, tudja, hogy a legnagyobb fájdalom, mikor szülő gyászolja gyermekét. Rettenetes ez a tapasztalat: íme, ő, a nagy király semmit sem tud tenni gyermeke megmentése érdekében. Olyan jó, hogy Isten megérti ezt a legmélyebb fájdalmat is, hiszen az Ő egyszülött Fiát adta értünk, Ő is elveszítette a legdrágábbat.
Ez az ige azonban, nemcsak a gyászolóknak szól, hanem a vigasztalóknak is. Mennyire jellemző ránk Ahimaac magatartása, amit egy szólás jellemez legjobban: mindenki magából indul ki. Rettenetes megtapasztalni azt a részvétlenséget, melyet a világ gyakorol ma a fájdalmat hordozókkal. Mint Jób barátai, nyomorúságos vigasztalók vagyunk, hisz nem vagyunk képesek, vagy talán nem is akarjuk egymás terhét hordozni. Ahimaac csak magára gondolt. Benne van ebben a gondolkodásban az is, hogy ami nekem fáj, az másnak is fájjon, ami nekem öröm, az mindenkinek öröm kell, hogy legyen, mert csak ÉN számítok.
Mennyivel másabb Joáb magatartása, aki átérezte Dávid fájdalmát, ezért igyekezett a lehető legtapintatosabb lenni vele szemben. Talán azért viselik az emberek ma egyre nehezebben a veszteségeket, mert egyre kevesebb ilyen Joáb lelkületű testvér van körülöttük. Nagy kérdése az igének, hogy mi milyen vigasztalók vagyunk. Hajlandó vagy-e testvérem a másik ember terhének hordozására, hogy úgy töltsd be a Krisztus parancsát? Meggyógyulnak-e melletted a sebzett lelkek, vagy küldöd őket pszichiáterhez? Ott vagy-e a másik ember fájdalmában mint vigasztaló, vagy csak egy ideggyógyszert tudsz ajánlani?
Olvastam egy történetet egy tábori lelkészről, aki katonatársaival együtt haladt hazafelé a nyílt vizen, mikor az ellenséges haderő gépei elkezdték bombázni a hajót, amit el is találtak. A hajó lassan süllyedni kezdett. Mikor ez a lelkész látta a hajófenéken tátongó lukat, leereszkedett a mélységbe katonatársai közé és Isten jóságáról énekelt nekik. A túlélők elmondták, hogy ezek az őszinte szívből jövő dicséretek tartották őket életbe a mentőcsónakok megérkezéséig. Isten így hív mindannyiunkat, hogy az Ő szeretetét képviseljük ebben a remény nélküli, elveszett világban. Ámen!
Nagy Róbert,
Apa