„Mert bizonyságom nékem az Isten, kinek lelkem szerint szolgálok az õ Fiának evangéliumában, hogy szüntelen emlékezem felőletek, imádkozásaimban mindenkor könyörögvén, hogy vajha egyszer már jó szerencsés út adódnék nékem Istennek akaratából, hogy hozzátok mehessek.” (Róma 1,9-10)
Aki Krisztus evangéliumában van sohasem magányos! Miért? Mert egyrészt tudja, hogy Jézus mindig vele van. Másrészt, mert bármilyen nagy a távolság, imádkozhat a testvéréért, így lélekben közösségben van vele. Az ima összetart bennünket, sőt mi magunk lehetünk imameghallgatássá. Csak kérjük!
Történet szerint egyszer egy kaliforniai középiskola diákjai három hónapon keresztül készültek arra, hogy a szünidőre Mexikóba utazzanak, és ott segítsenek a szegényeken. Imádkoztak Istenhez, hogy használja őket csodálatos módon. Nagy várakozással a szívükben el is utaztak egy kis gyülekezethez. Amikor vasárnap reggel megérkeztek a kis faluba, azt látták, hogy a templom, ahol szolgálni akartak, csúnyán leégett. A tető beszakadt, már csak a négy fal állt. Óvatosan léptek be az épület maradványai közé, ahonnan egy éneket hallottak felcsendülni spanyolul. Egy elcsigázott, csüggedt lelkész és kilenc gyülekezeti tagja, akik éppen délelőtti istentiszteletük közepénél tartottak, zavart tekintettel fogadta őket. Nyilvánvaló volt, hogy nem érkezett meg hozzájuk az a levél, amelyben a csoport a szolgálati szándékát jelezte, így aztán fogalmuk sem volt róla, hogy a csoport eljön, hogy velük töltse ezt a hetet. Az ének után a lelkész megszakította az istentiszteletet, hátrament a középiskolás diákokból álló csoporthoz, és azt kérdezte tőlük: „Qué pasa?” (amit a csoport így értelmezett: „Ugyan mi a csodát kerestek ti, gazdag fehér gyerekek, itt, a mi templomunkban?”). Hosszas hallgatás után az egyik tanuló megszólalt: – Keresztyén fiatalok vagyunk, és azért jöttünk ide, hogy szolgáljunk. Amikor a lelkész ezt meghallotta, a szeme megtelt könnyel. – Három hónappal ezelőtt valakik a faluból felgyújtották a templomunkat – magyarázta. – Azóta imádkozunk, hogy Isten küldjön segítséget, de már feladtuk a reményt, hogy valaha is jön segítség. Dicsőség Istennek! A harmincöt tanuló döbbent csendben állt. Sokszor hallották már, hogy Isten használni akarja őket, és most életükben először meg is tapasztalhatták. Csodálkozásában az egyik tanuló odafordult egy másikhoz, és azt mondta: – Ezt nem tudom elhinni. Imameghallgatássá lettünk!
Isten használni akar bennünket, és meg is teszi – de csak akkor, ha engedelmeskedünk neki, és Jézus példáját követve másoknak szolgálunk. Mi is lehetünk imameghallgatássá valaki számára, ha lemondunk a kényelemről, és használjuk azokat az ajándékokat, amelyeket Isten azért adott nekünk, hogy általuk változást munkáljunk a világban. Pálnak sikerült a nagy távolság ellenére is imaközösségben lenni az általa addig még soha nem látott rómabeliekkel. Te kiért imádkozol ma?
Rácz Ervin,
Erdőd