“A nyomorultat megszabadítja az ő nyomorúságától, és a szorongattatással megnyitja fülöket.” (Jób. 36,15)
Ősidők óta az ember arra törekszik, hogy megélhetését, biztonságát megalapozza, munkáját megkönnyítse, valamiképpen elkerülje a nyomorúság állapotát. Ezért épített városokat, ezért talált fel eszközöket, ezért épített szentélyeket, áldozóhelyeket, oltárokat, hogy valamiképp megnyerje istene tetszését és az istene biztosítsa számára a jó megélhetést, és a biztonságot. Jóllehet az emberiség, történelme során stratégiák sokaságát dolgozta ki a nyomorúság elkerülésére, vagy az abból való menekülésre, minden korban érezte, hogy valami hiányzik az életéből, és e miatt a hiány miatt mindig nyomorult marad, akkor is ha a fejét a homokba dugja, akkor is ha nem vesz róla tudomást.
Az igénk azt írja, hogy a nyomorúságból Isten szabadít meg. Gondolhatunk itt a fizikai nyomorúságra. Szép bizonyságai ennek a szabadításnak azok a csodálatos gyógyulások, amelyek emberileg, orvosilag lehetetlennek látszottak. Azok az élettörténetek, amelyek arról tanúskodnak, hogy a reménytelen próbálkozások hogyan lettek sikerré Isten segítségével, olvasunk a Szentírásban csodálatos szabadulásokról (Dán. 3,22-28, Dán.6, 16-23, ApCsel 16, 25 – 26 stb.), gyógyulásokról, halottak feltámadásáról, ezek mind mind Isten szabadításáról tanúskodnak.
Isten azonban azoktól a nyomorúságoktól is meg tud szabadítani, amelyek nem észrevehetők a külvilág számára, amelyek nem kívül zajlanak, amelyekre nincs orvosi recept, amelyekre nem ad útbaigazítást a felhívott 112 ügyfélszolgálatosa. Ez a nyomorúság, noha nem látszik, ott van a lélek mélyén és pusztítást okoz. Ez a nyomorúság abból fakad, hogy az ember nem tapasztalja meg Isten közelségét, nem vesz tudomást róla. Ugyanazt éli meg a legtöbb ember, amit egy együttes így énekel meg: „Hittem, hogy nincs kétféle fájdalom, / Csak az ami vérzik, a többit eldobom!” Amikor rájön, hogy nem tudja csak úgy „eldobni” akkor eszmél rá arra, hogy kire is van szüksége, akkor tör fel a legtöbb emberből is a kiáltás: „Téged hívlak segíts már, várok Rád!” És Isten közel jön, akkor is ha nem épp illedelmes a mi kérésünk, akkor is, ha ugyanúgy mint Jób vádaskodunk, követelőzünk, bizonygatjuk a magunk igazát. Mert Isten hű marad ígéretéhez, őt bármikor lehet „tárcsázni”, és minden helyzetben tud segíteni. Hisz Ő maga mondja: „Hívj segítségül engem a nyomorúság idején, én megszabadítalak, és Te dicsőítesz engem.” (Zsolt. 50,15)
Ámen!
Pocsveiler István,
Szatmár-Láncos