Ef. 1,15-23
„És világosítsa meg értelmetek szemeit, hogy tudhassátok, hogy mi az Ő elhívásának a reménysége, mi az Ő öröksége dicsőségének a gazdagsága a szentek között,” (Ef 1,18)
Sokszor kerül szívünk a fájdalmak martalékába. Vannak periódusaink, amikor egy tragédia, egy óriási fájdalom uralja pillanatainkat, s vannak kisebb gondok, amelyek napi rendszerességgel teszik kellemetlenné, nehézzé perceinket.
Mindegy, hogy mekkora a próbatétel, amelyikben szívünk tartózkodik, a vallomásaink egyformák és meggyőzőek tudnak lenni. Ha valakivel találkozunk, olyan meggyőzően tudjuk ecsetelni problémáinkat, bizonyságot tudunk tenni őszintén a tragédiáinkról, fájdalmainkról, ha kell szavainkkal, érzelmeinkkel nyomatékosítjuk azokat.
Pál apostol ugyan ezt teszi, bizonyságot tesz. Csakhogy ő nem a meghátrálás embere, nem arról beszél, hogy kicsúfolták, hogy megverték, megkövezték, nem a fájdalmak bizonyságtevője, hanem a Krisztusé. Olyan szépen, fokozatosan fejti ki igehirdetésében a Krisztusról szóló beszédét, amelyik őszinte, tiszta és hitre vezető.
Szívünkben így kéne mi is önvizsgálatot tartsunk, milyen bizonyságtevői vagyunk mi a Krisztusnak? Vagy csak a fájdalomnak és panasznak lehetünk bizonyságtevői, mert ezt kéri tőlünk pesszimista genetikai örökségűnk? A „dicsőségnek Atyja adjon néktek bölcseségnek és kijelentésnek Lelkét az Ő megismerésében;”(17 vers), mert jó meghallani az ő szavát, de még jobb bizonyságtevőjévé válni annak az Istennek, aki örömüzenetének terjesztésére rendelt el mindnyájunkat. Ilyen evangéliumhirdetők legyünk mi is a mai napon. Ámen!
Kiss József,
Szatmárpálfalva