„Absolon így felelt Joábnak: azért, mert üzentem neked, hogy jöjj ide, el akarlak küldeni a királyhoz, hogy mondd meg neki, miért jöttem haza Gesúrból? Jobb volna nekem még mindig ott lennem. Most már látni akarom a királyt! Ha bűnös vagyok, ölessen meg! Elment tehát Joáb a királyhoz, és elmondta neki ezt. Ő pedig hivatta Absolont, az elment a királyhoz, és arcával a földet érintve leborult előtte, a király pedig megcsókolta Absolont.”
(2Sám. 14, 32-33)
Elolvasni: 2Sámuel 14, 21-33
Na végre már – bukik ki az emberből önkéntelenül is a felkiáltás, olvasva a mára kijelölt történet végkifejletét. Épp itt volt az ideje annak, hogy Dávid és Absolon, apa és fia kibéküljenek, rendezzék a rendeznivalójukat. Miért? Egy történettel szeretném ezt megvilágítani. A történet szerint, egy angol diák, aki összeszólalkozott apjával, elhagyta a szülői házat, Párizsba került, és mint bérkocsis tartotta fenn magát. Sokszor eszébe jutott a szülői hajlék, és az, hogy nem jól cselekedett, de büszkesége nem engedte hazamenni, bocsánatot kérni. Egyszer, egy esti szürkületben, egy jól öltözött úriembert látott kocsija mellett, majd kiugrott a szíve a helyéről, mikor az ismeretlenben édesapját ismerte fel, de az nem ismerte meg fiát. A fiú elhatározta, hogy, ha célhoz érnek, felfedi magát, bocsánatot kér, de amikor az atyja kiszállt, a fiú nem szólította meg őt. Sosem látta az atyját többé, aki akkor is éppen őt kereste.
Kedves testvérem, már gyerekoromban, mikor az órát tanultuk, beleborzongtam, hogy egy perc milyen hamar eltelik, és nem lehet visszahozni. Percekből tevődik össze az óra, a nap, a hét, a hónap és éveink sora. Annyira belém hasít énekünk szava: „véget ér itt küldetésed, elszáll vándor életed” (470. dics.), s egyszer azon veszed észre magad, hogy rendeznéd a dolgaidat, de nincs kivel, és nincs mikor. Milyen jó, hogy Dávid és Absolon még időben egymás nyakába borultak, de elgondolkodtam azon, hogy mennyi idő kimaradt az életükből, amit együtt tölthettek volna, amikor örülhettek volna egymásnak, de bűnük, makacsságuk távol tartotta őket egymástól. Bárcsak megtanulnánk jól sáfárkodni azzal az idővel, amely egyszer csak elszáll, és visszafordíthatatlanul elmúlik. Ha úgy olvasod ezt az igei magyarázatot testvérem, hogy belesajdul a szíved, mert valakitől eltávolodtál, valaha szerettétek egymást, valaha közel voltatok egymáshoz, és most csak az emléke él már benned, ne halogasd tovább. Mondd ki azt, amit kimondott Absolon: ez így nem élet, mert Isten minket egymásnak ajándékként adott és nem ellenségnek. Egymás örömére adta a szülőket és gyermekeiket, testvéreket és barátokat, hogy úgy töltsék be a Krisztus parancsát, hogy egymást szeretik.
Absolon eléldegélhetett volna kényelmesen a maga kis rezidenciáján, de hiányzott neki az apja, a tékozló fiú is tengethette volna még az életét a moslékos dézsák mellett, de érezték, hogy telik az idő és egyre jobban fáj nekik az élet. Lehet, hogy az ördög le akar beszélni: ne menj, nem te vagy a hibás, jöjjön ő, hajoljon meg ő, kérjen ő bocsánatot. Ne engedj neki, mert ez a gőg és makacsság csak megszegényít. Lehet úgy vagy, mint Dávid: megbocsátok, de nem felejtek, és nehezen tudsz újat kezdeni, de végy példát a Mennyei Atyáról, aki vár, aki eléd siet. Krisztusban kitárja karját, Benne csókol, Vele csókol arcon bennünket az Isten és fogad vissza gyermekének. Valaki egyszer azt mondta az Atyai szeretettel kapcsolatban, hogy ilyen megbotránkoztató szeretettel még nem találkoztam soha, nem érdemlem, mégis kapom. Bárcsak találkoznál vele testvérem, bárcsak átjárná a szíved, bárcsak tovább tudnád adni annak, aki a te megbocsátásodra, a te szeretetedre vár. Ámen.
Nagy Róbert,
Apa