Olvasandó: 2Sám 9
„Ne félj, mert kétség nélkül irgalmasságot cselekszem veled!” (2Sám 9,7)
A félelemmel mindnyájan találkoztunk. Már kicsiny gyermekkorunkban szembesülünk ezzel a megkötöző, megbénító érzéssel. Kisgyermekként tapasztalhattuk, átélhettük, milyen rossz dolog a félelem. A gyermek fél a sötéttől, a „Mumustól”, a sötétben lapuló koboldtól, a fogakat elrabló manócskától. De a felnőttek világától sincs távol e negatív érzés. Sok felnőttet tesz bénává, sántává, lelki nyomorékká a félelem, holnap, a jövendő bizonytalansága. A bennünket körülvevő világban tapasztalhatjuk, hogy milyen gyorsan változnak a körülmények, a helyzetek, a vezetők. Sokszor nyomon sem tudjuk követni a világ alakulását.
Lesz-e még holnap munkám? Lesz-e mit enni adnom a gyermekeknek? Lesz-e meleg családi fészek ahol egy hosszú munkás nap után álomra hajthatom a fejem?
Mefibóset körül is megváltozik a világ. Apja Jonathán már nem él. Nagyapja, Saul sem. Új ember ül a trónon. Dávid. Érthető Mefibóset félelme. Az ókori kelet világában, az volt a szokás, hogy az újonnan megválasztott király, uralkodó, elkezdte a tisztogatást az országban és a palotában. Az előző király minden bizalmasát, családtagjait a halál várta. Itt azonban más történik. Elhangzik a csodálatos biztatás Mefibóset számára: ne félj” .
Nyilván Mefibóset is félt. Azt is gondolhatta, hogy most utolérte a vég: megkezdődött a tisztogatás. Mefibóset a földre esik Dávid előtt. Dávid azonban így köszönti Mefibósetet: Ne félj! Milyen jó, hogy Mefibóset el tudta hinni Dávid szavait.
Bízott a király szeretetében.
Milyen szép és csodálatos kibontakozása ez annak az isteni kegyelemnek, szeretetnek és jóságnak amit Istentől kaphatunk. A „senki földjéről” Lódebárból, megérkezni a királyi palotába, s a király asztalának minden javaiból részesedni. A szerencsétlenül járt Mefibóset a „senki földjén” élő szégyen gyermeke – hiszen a Mefibóset név ezt jelenti – mégis a királyi udvarba kerül, ahol a királyfiak asztalánál teljes kegyelmet kapott.
Így vesz fel, enged magához az Úristen is bennünket. Túrmezei Erzsébet, Isten kezében című verse jut eszembe e bibliai sorokat olvasva. Így hangzik:
Felvett az Isten az út
porából, s a kezére tett
félénk ázott bús kis
verebet,
Sokáig egyebet sem tett,
csak melengetett.
Lassan – Ó de lassan! –
minden csepp véremet,
átjárta melege,
kimondhatatlan hűsége,
atyai szeretete.
Kezéből etetett.
Igéjéből itatott.
Csipogni, repülni, hordani
tanított. Mindez sokáig
ó, de sokáig tartott.
Kezében vagyok.
Kezéből élek…
Bár szédít sokféle veszély,
Ujjai közt, ha kinézek,
de nem félek!
Tudom, – vihar is megtépáz,
Héja is kerülget,
Kétség, bú gond, nyomor,
szívemre feküdhet,
de Isten kezéből
semmi ki nem vehet!
S így „lelkem szép csendesen
nyugszik csak az Úr Istenben.”
Kezében csupán eszköznek lenni,
Ugyan-e kezekbe lelkeket vezetni,
Megtanít az Isten!
Bennünket is felvesz, kezéből etet, Igéjével itat, hogy szívünk és lelkünk szép csendesen őbenne nyugodjon meg.
Elek Arnold
Szatmárnémeti – Németi