„És a király gyászdalt szerezvén Abner felett, monda: Gaz halállal kelle kimulnia Abnernek?” (1Sám 3,33)
Olvasandó: 1Sám 3,22-39
Egy vérbosszúról olvasunk az idézett versekben, Joáb és Abisai megölik Abnert, hogy megtorolják testvérük, Asáel halálát. Olyan története az Ószövetségnek, amely fölött nehéz mai emberként napirendre térni, talán nem is lehet. Egyszerű emberként valóban nem. Újszövetségi látás nélkül, talán épp Joábnak és Abiasainak adnánk igazat, ha csak csendben is, és Dávidra néznénk kérdően: miért siratja az ellenséget? Csak az áruló, a hozzá pártoló hadvezért látja benne, aki belátta, jobb Dávid oldalán állni, mint Saul családját erősíteni? Emberileg valóban csak ennyi van a történetben. Joáb is csupán ennyit látott meg, kérdőre is vonja királyát, miért engedte el az ellenséget, biztos csak kémkedni jött az udvarba.
Miért nem érvényesíti Dávid a vérbosszú törvényét, hisz ő is rokona a megölt Asáelnek? Miért gyászolja ő maga is a meghalt Abnért, és határolódik el látványosan emberei tettétől? Mert számára volt a vérbosszúnál is fontosabb dolog: a megbocsátás. A megalkuvás nélküli bűn-elengedés.
És igazán megérteni csak akkor tudjuk ezt a történetet, ha már megtapasztaltuk személyesen, az életünkre nézve, mit jelent mindez. Nem emberek részéről, hanem Isten felől nézve mit jelent a bűneink elengedése? Mit jelent a krisztusi új élet-indítás: Eredj el, és többé ne vétkezzél.
Ha a vérbosszút komolyan vennénk, és nem írná azt fölül az isteni kegyelem, Fia véréért a Seregek Ura már el kellett volna pusztítsa a földet. De épp Fia véréért, annak bűnöket lemosó erejéért jelenik meg mennyei Atyaként gyermekei életében, és hozza el a bocsánatot.
Így már teljesen másként olvasható ez a történet. Megbocsátást nyert emberként átértelmeződik sok minden az életünkben. Engedjük.
Varga Botond,
Kisbábony