Olvasandó: Jób 24
„Biztonságot ad néki, hogy támaszkodjék, de szemei vigyáznak azoknak útjaira” (Jób 24,23)
A bibliakutatók egy része megegyezik abban, hogy a Jób könyve 24. fejezetének 18-25 terjedő versei valójában nem Jób szavait tükrözik. Ezen bibliai versek a már említett Bildád és Cófár gondolatvilágát foglalják össze. Létezik egy másik vélemény is, mely arról szól, hogy Jób a maga rettenetes szenvedésének terhe alatt, bizonytalanságának ad hangot, s míg a fejezet első szakaszában (4: 1-17) még úgy gondolja, hogy ebben az életben a bűnösök járnak jól, és kerülik el Isten büntetését, majd pedig, hirtelen más álláspontra helyezkedve azt, hogy – hozzá hasonlóan – rájuk is a biztos halál vár.
Lényegében mindegy, hogy ma melyik álláspontot fogadjuk el igaznak, hiszen az Ige üzenetén ez mit sem változtat. A mai igénk üzenete, s e felolvasott ószövetségi gondolatsor summája így hangzik: „Az élet hiábavaló és mulandó”. Hogyha hangvételét, vagy éppenséggel formáját kellene meghatározni, akkor azt mondhatjuk, hogy ez a pár vers egy gyászos hangvételű siralom.
Lássuk mit is üzen ma nekünk Isten e bibliai versek által.
I.
Nagyon pesszimista vagy éppen rezignált az az érzelem és gondolatvilág, ami megjelenik ezekben a versekben. A depresszióba és a kétségbeesés mélységébe taszítja az olvasót. Az üzenete is a bölcsességirodalom Prédikátorának fő „lait motívumát” idézi fel, ti. minden hiábavaló.
Az életünkben gyakran adódik olyan alkalom, amikor az Istenhez való kapcsolatunk mintha kicsit meglazulna, vagy meginogna. Egy-egy nehezebb élethelyzetben mintha az ember elveszítené az addig benne élő reménységet. Egy kicsit úgy érzi, mintha élete kicsúszott volna az Isten kezéből, hogy a boldog közösség Vele soha nem állhat helyre. Ez a megingás, ez a kicsinyhitűség sokszor lemérhető az arcunkon. Belőlünk is eltűnik a derű, az a belső békesség, amit Isten adott ajándékba. Meginog az ember, mint ahogy a kötéltáncos egyensúlyozás közben és szinte úgy érzi, hogy élete menthetetlenül a szakadékba zuhan. Nos, valami hasonló érzés fogalmazódik meg a mai igénkben is. Ezt láthatják sokszor rajtunk is az emberek. Ránk nézve nem, hogy reményt és biztatást kapnának, hanem inkább a reményvesztettséget, a megingást szemlélhetik és erőtlenebbé lesznek.
Jób azt gondolta, hogy Istennel való áldott közössége megszakadt és ezért az emberekkel való közössége is reménytelenné lesz. Látja, hogy a gonoszok is bővölködnek, s nem éri utol őket Isten büntetése. Azt mondja, hogy: Isten, biztonságot ad néki, hogy támaszkodjék, de rögtön folytatja is, de szemei vigyáznak azoknak útjaira. Magyarán Isten előtt semmi sem marad titokban.
II.
Jóbnak rá kell jönnie, hogy ő aki ismerte már eddig az Isten kegyelmét és szeretetét, a könyv végére rájön, hogy az Istennel való közösségnek nincs vége. Bár keményen megpróbálta őt Isten, de nem szakadt el tőle, hanem újra a reménységet akarja munkálni szívében és életében.
Ma sincs távol tőlünk ez az Isten. Imádságod világában, csendjében és áhitatában szólítsd meg Őt. Megszólíthatod, mint édes atyádat. S meglátod, megsegít és gazdagon megáldja életedet.
Zorán egyik dalszövege cseng a fülembe, s e gondolatokkal hadd fejezzem be:
Felnőtt az ember, s mindent lát
Szobánkban ott a nagyvilág
Melyből egy gyermek mit sem ért
Egy kőre hajtja kis fejét
Az arca szép, nem álmodó
Nem kelti fel már ágyúszó
Csak egy hang szól, halk és fáradt
Mint egy régi altató
Nézz csak fel, az ég magas
Csak hadd mondják, hogy nem igaz
Mit tudnak ők, a repülők
A szívük jég, csak jég
Kell ott fenn egy ország
Mely talán ránk is vár
Kell ott fenn egy ország
Amit senki nem talál
Kell ott fenn egy ország
Mely bárkit átölel
Kell ott fenn egy ország
Amit sosem rontunk el
Zorán – Kell ott fenn egy ország Ámen.