“Imé, mindezeket, látta az én szemem, hallotta az én fülem és megértette. A mint ti tudjátok, úgy tudom én is, és nem vagyok alábbvaló nálatok. Azonban én a Mindenhatóval akarok szólani; Isten elõtt kívánom védeni ügyemet. Mert ti hazugságnak mesterei vagytok, és mindnyájan haszontalan orvosok. Vajha legalább mélyen hallgatnátok, az még bölcseségtekre lenne. Halljátok meg, kérlek, az én feddõzésemet, és figyeljetek az én számnak pörlekedéseire. Az Isten kedvéért szóltok-é hamisságot, és õ érette szóltok-é csalárdságot? Az õ személyére néztek-é, ha Isten mellett tusakodtok? Jó lesz-é az, ha egészen kiismer benneteket, avagy megcsalhatjátok-é õt, a mint megcsalható az ember? Keményen megbüntet, ha titkon vagytok is személyválogatók. Az õ fensége nem rettent-é meg titeket, a tõle való félelem nem száll-é rátok? A ti emlékezéseitek hamuba írott példabeszédek, a ti menedékváraitok sárvárak.” (Jób 13,1-12)
Bevezetés
Nt. Egyházmegyei Közgyűlés!
Az elmúlt esztendőkben a bibliaolvasó kalauz Egyházmegyei Közgyűlés napjára kijelölt igéi, – Isten különös gondviselése által-, egy-egy gyógyítási történetet adott elénk. Így hallhattunk tavaly a sánta, tavalyelőtt pedig a vakon született meggyógyításáról. A mai napon egy „beteglátogatás” mélylélektani aspektusaira irányíthatjuk tekintetünket: a beteg Jób, a beteglátogatók pedig a barátai. Azonban kiderül, hogy a gyógyító Isten is közöttük van, sőt mi is helyet kapunk a történetben.
Különlegesen hangzik az az állítás, hogy Isten látszólag sokszor bajba kerül, ugyanis történnek olyan események a világban és életünkben, melyek nem összeegyeztethetőek Istennel, az Ő jóságával, kegyelmével, szeretetével és gondoskodásával. Urunk akkor „kerül bajba”, ha a történések rácáfolnak minderre, és ha nem tudjuk összeegyeztetni azzal az istenképpel, melyből sugárzik a jóság.
Jób könyvének egyik fő gondolata, hogy Isten hatalmánál fogva tehet olyat, amit nem ért az ember. Ezeket a tetteket és cselekedeteket követik az ember részéről a miért kérdések. Ha van válaszom ezekre a kérdésekre, akkor Isten trónusa nagyon stabilan áll életemben, akkor értem, hogy mi a célja. Nagy kérdés azonban az, hogy mi van akkor, ha Istennek nincs felelete és nem értem tetteit?
1. A beteglátogatók. A történetben a vigasztaló barátok, a beteglátogatók, azért érkeznek, hogy Jób kérdéseire feleletet adjanak. Magatartásukkal azonban mintha önmagukat akarnák vigasztalni. Ők azt vallják, hogy a hitet meg lehet erősíteni azáltal, hogy a következményeket vissza kell vezetni az okokra, azaz, ha az ember élete tiszta, becsületes, törvénytisztelő, akkor elkerülhető a nyomorúságos helyzet. A könyv a fogság utáni kor bölcsességirodalmához tartozik. A régebbi bölcselet „világképé”-nek elégtelenségéből született, amely még biztos utat ígért az embernek a szerencséhez és a sikerhez, s egyúttal megoldást is az élet rejtélyire. A tanítás szerint az emberi sors az egyéni magatartás eredménye. Aki elég okos, és Isten rendelkezéseihez tartja magát, annak csak jól mehet a sora. Ha szerencsétlenség éri, csak önmagát okolhatja.
Keresztyén testvéreim! Mi is szeretnénk ilyen magyarázatokat, hogy biztonságosnak érezzük életünket, hogy ne legyen kiszámíthatatlan Isten tette és cselekedete. Ebbe a világképbe kapcsolódik a gyülekezeti tag kérdése: miért vagyok beteg, hiszen minden vasárnap ott vagyok a templomban? Miért ért szerencsétlenség és próba, hiszen minden este imádkozok? Hát megérdemlem, hogy ezt történt velem?
2. A beteg. Holnap ünnepeljük a magyar költészet napjának ötvenedik évfordulóját. József Attila A megfáradt ember című versében mutatja be a magányos ember lelki kontűrjeit. Jób megfáradt ugyan, de nem érzi magát egyedül. Sőt azt kérdezi látogató-vádlóitól, a „mihaszna orvosoktól”, vajon jó lesz-e, ha Isten megvizsgál titeket? Isten érdekében akartok hazudni, hogy így erősítsétek meg az Ő trónját (13,8-9)? Jób két hasonlatot mond el ezzel kapcsolatban: azt mondja, hogy mondásaik hamuba írott példázatok és sárvár. (13,12)
Nt. Egyházmegyei Közgyűlés! Segítőkről, rólunk is kiderülhet, hogy azért beszélünk, mert félünk hallgatni, ugyanis míg mondhatjuk a magunkét, addig védekezhetünk, a magunk igazságát támogathatjuk. A hallgatás azonban kiszolgáltatottságot jelent. Jézus tanítványai közül Péter az, akinek életében ez a magatartás megmutatkozik. Jézus közöl valamit tanítványaival és azt szeretné, hogy csendben legyenek, meghallgassák, de Péter nem tud elhallgatni. Jézus közli velük, hogy meg kell haljon, míg Péter meggondolatlanul ráfeleli: „Mentsen Isten, Uram, nem eshetik meg ez tevéled”(Mt 16,22). A hallgatással a biztonságérzetét is elveszíti az ember. Jób azt mondja, hogy neki szüksége van erre a csendre, időt akar fordítani rá. Mai pörgő világunkban szeretjük a zajt, lármát, ha a TV a háttérben szól, ha valaki beszél hozzánk. Miért? Mert biztonságban érezem magam, mert azt érezem, hogy élek és vagyok. Azonban vállalkoznánk-e arra, hogy bezárkózunk szobánkba és csendünkben föltesszük Istennek és önmagunknak a kérdést: ki vagyok? Vállalom-e azt, hogy Istennel töltsek egy fél órát, hogy leüljek elébe? Ez félelmetes is lehet, mert ekkor az ember életében nincsenek lármák és zajok, hanem bele kell gondoljon hogyan számol majd el Istennel, esetleg megszólal Isten és mond valamit. Ezek tehát félelmetesek, mégis Jób azt mondja, hogy nem kell ettől rettegni, mert a csendben Isten meg tud szólítani és helyre tudja állítani életemet. „Csak légy egy kisség áldott csendben: Magadra békességre lelsz” (R. É. 399,3)
A csend arra is alkalmassá tesz, hogy másokat észrevegyünk. Elisabeth Lukas (logoterapeuta) írja le a következő esetet. Egy nyugalmazott orvosnak az az ötlete támadt, hogy hetente egy délutánt a vakok otthonában töltsön, ott a bennlakókat vigasztalja, és lehetőleg megbékítse szomorú sorsukkal. Nagy meglepetésére néhány hét múlva arra a megállapításra jutott, hogy az otthon lakói egyáltalán nem vakságuk miatt szenvednek, hanem valami egészen más miatt: életük értelmetlensége miatt – mert nincs semmilyen feladatuk, semmilyen céljuk; csak részben foglalkoztatják őket, gyakorlatilag mindent készen kapnak; szenvednek, mert haszontalannak, lélekben üresnek, frusztráltnak érzik magukat. Amikor az orvos vakságukról próbált beszélni velük, mindannyian elutasították, nem akarták meghallgatni; de nagy érdeklődéssel figyelték, ha valamilyen javaslatot tett, ötlettel állt elő, mit tehetnének, amiben nem zavarná őket vakságuk, vagy némelyiküknek kisebb feladatott adott, amivel lekötötték délutánjaikat. Az orvos rádöbbent, hogy semmit sem olyan nehéz elviselni, mint saját életünk értelmetlenségének érzését, gyógyírt pedig az élet értelmének keresése és megtalálása adhat.
Jób rátalált élete értelmére, Istenre. Nagy kérdés számunkra, hogy beteglátogatókként, segítőkként képesek vagyunk-e a megfáradt, célvesztett, életkedvtelen embereknek utat mutatni? Tudunk-e egyházmegyénknek, egyházközségeinknek és valamennyi tagjának rámutatni a legnagyobb élet-értelemre, Krisztusra? Tőle kérjünk ehhez naponta erőt.
Érdekes ez a beteglátogatás, hiszen Jób azt mondja, hogy barátai vigasztalni jöttetek egy nyomorultat, de nem neki van szüksége erre, hanem látogatóinak. Jób Inkább Istennel szeretne társalogni, inkább hozzá ragaszkodik.
Ha Isten elé csendben leülök és megvizsgál, valami mást is észrevesz életemben, mégpedig azt, hogy csak gondolataimat állítom elébe. Imáinkban vágyainkat és gondjainkat visszük és toljuk oda Isten elé. Mi azonban szeretünk egy lépéstávolságra maradni a Mindenható Istentől. Jób ennek ellenére azt mondja: vállalom, hogy oda állok elé, vállalom a találkozást. Ha elébe állunk, tudhatjuk: minden hatalom, ítélet és kegyelem néki adatott. Ha szemtől szembe állok vele, nem mondhatom, hogy ez vagy az jár nekem, nem sorakoztathatom jótetteimet, nem magyarázkodhatok, csak azt mondhatom: cselekedd azt, amit akarsz. Vállalom, hogy csupasz élettel állok előtte, és átadom magamat. Kiszolgáltatottságomban Jézus Krisztus közbenjárásában bízhatok.
3. A gyógyító Isten. A történet záró kérdése így hangzik Jóbtól: „Nem ijedtek meg Isten felséges voltától, nem fog el benneteket rettegés?” (13,11) Első reakció erre a kérdésre, hogy igen, ezek után már én is félek és rettegek. Veszélyeztetve látom azt a könnyedséget és boldogságot, amiről azt képzeltem, hogy Jézus vagy Isten követése jelent. Rettegés és félelem fog el, hogy amim van, vajon mikor veszi el Isten. Mikor jön el a próbatétel, mely nagyon megvisel engem. De Jób nem erről beszél. Ő azt mondja, hogy a rettegés nem kellene ott legyen, nem ez célja Istennek. Ő bizalmat akar építeni, hogy életem békességet találjon. Az istenfélelem azt jelenti, hogy nekem nagyon alázatos módon kell állni előtte, hiszen hatalma nagyobb, mint az elképzelni tudjam. Jelenti, hogy Isten bizonyítványát nem kell magyarázzam, jelenti, hogy ő a javamat akarja.
Mennyire merjük ráírni életünkre, hogy a tudatlanság és a bölcselkedés sokszor mihaszna orvosokká tesznek minket? Sajnos sokszor így próbálunk vigasztalni, magyarázatokat legyártani.
Befejezés
Nt. Egyházmegyei Közgyűlés!
Jób csendesen leül Isten elé, és szavára vár. A többi nem érdekli, hiszen azok hamuba és sárvárba irt gondolatok. Ezekre nem alapozhatom életemet, hiszen bármikor összedőlhetnek. Azért imádkozzunk, hogy kapjunk olyan bölcsességet és hitet, mely megvolt abban az emberben, kinek életén kívül már szinte semmije nem volt, és aki el tud minket is vezetni odáig, hogy nem kell küzdenem, hogy Istent felmentsem a magam gondolataival, mert Isten trónja hatalmasan áll, és az Ő dicsőségéből és kegyelméből mindig jut annyi, hogy életemet teljessé tegye.
Ámen!