Telek Andrással a magyar labdarúgó válogatott egykori fostájával beszélgettem Fehérgyarmaton a Szatmári Ifjúsági Református Találkozón. Nagy élmény volt ez számomra, hiszen gyerekkorom kedvenc focistája volt, aki a Bajnokok Ligájában is szerepelt a Fradival. Éppen ezért úgy gondoltam, hogy nem csak a Harangszó Rádióban közlöm a beszélgetést, hanem írott formában is:
- Ismert játkos voltál, de mégis egy rövid bemutatkozás kérek tőled.
- Telek András vagyok, 1970 december 10-én születtem Budapesten. 10 éves koromtól futbalozok. A Ferenvárosban kezdtem, és ott lettem profi labdarugó, háromszoros magyar bajnok, négyszeres magyar kupagyőztes, majd utána eligazoltam Kassára, ott kétszer nyertem bajnokságot, szuperkupát, majd visszahozott az élet a Ferenvárosba, közbe 24-szer válogatott játékos is lettem. Ezután volt még egy év Kína, majd az utolsó évet Zalaegegerszegen töltöttem, ahol szintén bajnokcsapat tagja lehettem. Négy gyermekünk van, van feladat bőven, készülünk a nyaralásra. Jelenleg a sporttól távol, biztosításokkal foglalkozom, biztosítási alkusz ként, habár mégsem annyira távol, mert az egyik legnagyobb keretszerződésem a labdarúgók, tehát sportbiztosításokat is értékesítek.
- Hogyan élted meg a sikereidet?
- A sikert mindig könnyen éli meg az ember, akkor nem is gondolja, hogy az nem tart örökké. Nagyon boldogok voltunk, hogy úton útfélen mindenki gratulált nekünk. Nem jutottunk ki ugyan világbajnokságra, de azokkal az eredményekkel a maiak is büszkék lehetnének. Jó volt az, hogy a világ legjobbjai ellen tudtunk játszani tétmérkőzést.
- Mi az oka annak, hogy egy református rendezvényen találkozunk?
- Ez egy jó kérdés. Megkerestek azzal a kéréssel, hogy a hitemről és az Úr Istennel való kapcsolatomról beszéljek a gyülekezetnek. Én magam római katolikus vagyok, kicsit más a neveltetésem, de Istent ugyanúgy tudjuk szeretni.
- És milyen az Istennel való kapcsolatod?
- Szigorú katolikus neveltetésben részesedtem. Végigjártam az úgynevezett szamárlétrát: voltam elsőáldozó, voltam ministráns, bérmálkozó és hát azok meghatározó évek voltak. Aztán az élet engem is egy kicsit megcibált, ha lehet így mondani, de mind e mai napig azért igyekszem sokszor hálát adni az Istennek, hogy így alakult az éltem és hogy ennyi tehetséget adott nekem.
- Egyet értek a meghívóddal, hogy egy olyan embert, sztárt állít az egybegyűlők elé, aki példakép, így talán még hitelesebb, meggyőzőbb tud lenni és hitbe erősíthet. A sikereidbe mennyire volt jelen Isten?
- Biztos vagyok benne, hogy ott volt, hiszen mégegyszer mondom, a tehetséget tőle kaptam. Azt, hogy én valahova eljutottam, mindeképpen neki köszönhetem. A siker akkor jön, ha már több kissebb kudarcon túl van az ember. Tehát ne gondoljuk azt, hogy ha valaki elkezd focizni, akkor annak olyan istenadta adottsága van mint Messinek, aki talán még a fülén is megállítja a labdát. Sokszor küzködtünk mi is, bukdácsolva jutottunk el arra a szintre, hogy elsőosztályú labdarúgók lehettünk. Mindig jó volt, hogy az emberben volt egy kapaszkodó, hogy átsegítse a nehézségeken és ez az amit a legjobban köszönhetek a neveltetésemen keresztűl, hogy volt egy támaszom az életben.
- Van-e valamilyen istenélményed, amit esetleg az előadásodban is elmondtál?
- Ha arra gondolsz, hogy az égő csipkebokrot, vagy valami fölfön túli dolgot nem láttam, de rengeteg olyan emberrel találkoztam, akit az Úr sodort oda az életembe. Például amikor kimentem Kínába, senkit nem ismertem, akkor is ott volt egy olyan magyar újságíró, aki megkeresett, elém jött, benne is Isten gondviselését találtam meg. Az élet tele van olyan kissebb-nagyobb ajándékokkal, mint az idejövetelem is, egy defektes kerékkel eljutottam egész idáig, itt került sor a kerékcserére és nem az autópályán, ahol veszélyes lett volna. Én ezeket az élményeket annak tudom be, hogy valaki vigyáz rám, valaki szeret, valaki segít. Ezek is istenélmények számomra.
- Visszatérve egy kicsit a Fradihoz: milyen volt közösségi szempontból az a sikeres csapat?
- Úgy érzem abban a csapatba inkább a sportélmény volt a közös, minden poszton egy olyan társaság jött össze, ami akkor nagyon erős volt. Akkor például egy Moszkvát ki tudtunk verni az UEFA-kupából, aki a következő évben a négy közé eljutott. Jó szellemű társaság volt, nagyon akartuk közösen a sikert. Jó volt örömet szerezni. Nézem az olimpiát és ha valaki érmet szerez, az nekem is öröm és másnap sokkal könnyebben megy a munka, egyfajta pozitív energiát ad.
- Simon Tibor csapattársad elvesztése milyen nyomot hagyott benned?
- Én mellette játszottam, középső védő ként, rá voltunk szorulva, hogy egymást kisegítsük. A labdarugásban az is fontos, hogy társunk mozgását is kontroláljuk. Tehát a kötődés szoros volt. Egyfajta értelmetlen halált nehezen dolgoz fel az ember. Nehezen feldolgozható haláleset, mondhatni kivégzés volt, amit nem értettünk, hogy miért történt.
- Hogy érzed, a gyászban segített Isten?
- Persze, minden rokon vagy barát elvesztése esetében sokkal jobb, hogy tudjuk, fogunk találkozni és ez a tudat mindig átsegít és akkor mondja az ember, hogy de jó, hogy van Isten és hihetünk benne.
- Végezetül, van-e olyan bibliai történeted, Igéd, gondolatod, ami vezet téged?
- Talán a szeretetre vagyok a legfogékonyabb: Szeresd az Urat a te Istenedet, szeressétek felebarátaitokat, mint önmagatokat. Isten küldte el Jézust közénk, odaadta értünk, hogy rajtunk segtsen. A másik gondolat pedig az, hogy ha lehet ne ítéljünk, tanuljuk meg elfogadni a másikat, annak gyengéjivel együtt. Ezek a gondolatok segítenek az életben.
Rácz Ervin,
sajtóreferens
