Ötéves volt, amikor elkezdődött az első világháború, tizenegyedik évét épp csak betöltötte a trianoni békediktátum idején, nemrég pedig százötödik esztendejét töltötte be özv. Albisi Pánczél születetett Horsetzky Anna. Ezzel, minden valószínűséggel, ő a legidősebb szatmárnémeti lakos.
1909. május 29. született Nagykanizsán. Vallása szerint evangélikus-lutheránus. Férje, Endre rég meghalt, fia, Csaba is elhunyt, van két unokája: Csaba és Györgyi, és három dédunokája: Botond, Csanád és Luca Anna. Férjével az Eszterházi-birtokon ismerkedett meg, ott taníttatták őket. Onnan az oroszok bemenetele után 1946-ban kénytelenek voltak eljönni. Előbb Szatmárhegyre, majd Szatmárnémetibe költöztek. Az agrármérnöki egyetemet nem tudta befejezni, mivel nem tudott románul. A tanügyben dolgozott. A maga egyszerű módján ma így értékeli az országváltást: „Magyarország, az nagyon jó volt, amikor átjöttünk ide (mi ez?) Romániába, az már nem volt jó.” Öten voltak testvérek, mindegyik megélte, vagy túlhaladta a kilencven életévet. Jelenleg otthoni gondozásban él, menye is ügyel rá.
Ma halványan jutnak eszébe a régi dolgok is, a gyerekdalok. Segítség nélkül végig tudja mondani az Úr imádságát, a „Mi Atyánk”-ot és a Szép város Kolozsvár című dalból még mindig büszkén, önmagát a lehető legjobban kihúzva mondja: „Hol minden piros, fehér, zöldben jár!”
Az életének évszáma szerinti zsoltár, a 105-ös számú azt írja: „Emlékezzetek meg az Isten csodáiról, amelyeket cselekedett!” Neki van mire emlékezni. Hogy őreá megemlékezne-e? Érdekes módon az anyakönyvvezető hivatalban ígéretet tettek arra, hogy meglátogatják születésnapja alkalmából, hiszen nem mindennapi dolog százöt évesnek lenni, de az ígéret nem vált tetté. Mindenestre, – még ha nem is szívesen hallja ezt a fajta köszöntést, – Isten éltesse sokáig Anci nénit!
