Forrás: http://harangszo.blogspot.com/
Az immár közel ötszáz éve szárba szökkent reformáció legelső harcosai aranyszabályként hirdették, hogy az Isten Igéjétől és Szentlelkétől támasztott tűznek nem szabad kialudnia. Mi, késeiek már sokkal nehezebben látjuk át és valljuk meg, hogy mi is volt valójában Istennek ez a csodálatos ajándéka: a reformáció.
Bizonyára közelebb kerülünk Istennek eme titkához, ha azokat bírjuk szóra, akik akkor, a reformáció századában lehettek Isten tetének nyílt szívű bizonyságtevői.
Álljon itt a nyelvünket érett férfikorban elsajátító kolozsvári reformátor, könyvkiadó és nyomdász, Heltai Gáspár 1570-ben napvilágot látott szép vallomása a reformációról: „akkoron kedig tiltúl villámlani kezde mind Magyarországba, mind Erdélben az Úristennek Igéje.” Amikor mintegy 35-40 évvel a hazai reformáció megindulása után papírra veti vallomását a szász közösségben született reformátor, úgy tekint a Magyar Királyság és szűkebb hazája, Erdély hitbeli megújulására, mint Isten Igéjének villámlására. E tömör jellemzés szerint a 16. század Istent kereső embere a reformációt mindenekelőtt Isten tettének vallja és hirdeti. Akarhat az ember változtatásokat egyéni és közösségi életében, de az egyén és közösség legbensejét átformáló változás Isten műve. Ahol az isteni szó felhangzik, ott világosság támad. Ebben a felülről nyert világosságban lesz nyilvánvalóvá, hogy kicsoda és mit akar a világosság Istene, és mit kell tennie az őt megszólító Úr szavára az embernek: tevőleges élettel válaszolni a minket megkereső Istennek. Ez a mennyei világosság annak élete által jött közel a világhoz, aki elmondhatta magáról: Én vagyok a világ világossága! Azaz a hozzánk küldött Úr Jézus Krisztus.
Reformáció kori történetünk mindmáig arra int, hogy a mindenkor megkeresett ember és egyház meg kell, hogy mérje tegnapját, s méginkább ugyanezt a megméretkezést kell megtennie jelenével! Akkor tekinthetjük magunkat a reformáció gyermekeinek, ha az élet minden bonyolultsága ellenére hagyjuk megszólíttatni magunkat és engedelmeskedünk a minket Fiában kereső Úrnak.
A reformáció történetének lapjait olvasgatva megérezhetjük, hogy milyen lelki, szellemi és anyagi áldozatot kellett hozniuk azoknak, akik Isten Igéjének és Szentlelkének engedelmeskedve mertek szakítani mindazokkal a szokásokkal és gyakorlattal, melyek válaszfalat emeltek az Isten után közvetlenül vágyakozó lelkek és közösségek, valamint a kegyelmes Isten közé. Luther Márton gyötrelmes vívódásaiban eltöltött esztendei és éjszakái szemléletesen bizonyítják annak a harcnak a nehézségét, mely nyomán Isten engedte, hogy az Őt áhító ember rátaláljon. De felsorakozhatnak a nagy wittenbergi mögé Európa több egyházának fiai is, a gályarabságot viselt Knox János, a skótok reformátora, hazai reformátoraink közül a fogságból megszökött Dévai Bíró Mátyás, vagy az ellenfeleitől török fogságot viselt reformátorunk, Szegedi Kis István. Számuk szinte végtelen azoknak a hithősöknek, akikre nem volt méltó a világ. (Zsid 11,38)
Életünk minden sorsfordító pillanata, s ezek között talán elsőként igehallgatásaink azt a döntő kérdést vetik fel: Engedelmeskedünk-e Isten akaratának, mely Igéjében ölt testet a mindenkori gyülekezet és ember számára?
Belátjuk: nem volt könnyű Isten mellett dönteni a 16. század emberének, de érezzük – Istennek engedelmeskedni mind bonyolultabbá váló életünkben talán még nehezebb. A ma embere könnyebben utat téveszt, mint az egykoriak, mert atomizált, elszigetelődött világunkban tízezrek között élve is magányosnak, elveszettnek érezheti magát a harmadik évezred gyermeke. Annyi istenpótlékot talált ki az utóbbi pár évszázad embere, hogy azoktól megszabadulni és visszatalálni a kegyelmes Istenhez csak úgy lehetséges, ha Ő nyúl bele az egyes ember és a világ életébe.
Van-e, lehet-e valamilyen biztos jele annak, hogy bár csendes, de valós reformáció boldog „foglyaivá” válhatunk? Utaljunk talán a Szentírásban is rögzített ama „reformációs” pillanatra, amely a Jordán mellett megjelent Úrral adatott meg Andrásnak, aki később boldogan újságolta testvérének, Simon Péternek: „Megtaláltuk a Messiást!” Akinek élete ilyen nyugvóponthoz érkezik, mint az Andrásé, az boldogan hirdetheti: beállott az életemben a reformáció, azaz a kegyelem Urával való együttjárás. (Harangszó)
Zsigmond József ny. lelkipásztor