Forrás: Harangszó Újság
„Én az egyházat mindig szeretetközösségnek látom. Hogyha nem szeretjük egymást, és nem a szeretetben építjük ennek a közösségnek a jövőjét, akkor baj van” – vallja Csűry István, egyházkerületünk leköszönő püspöke. Lelkészi és püspöki szolgálatából való nyugdíjba vonulása alkalmából beszélgettünk vele.
– A püspök úr a nagyvárad-ősi gyülekezet lelkipásztori szolgálatából, a Királyhágómellék püspöki szolgálatából és annyiféle más szolgálatból készül nyugdíjba vonulni. Hogy érzi magát, hogyan néz a nyugdíjba vonulásra? Nem lesz‑e túl nagy a nyugalom?
– Hogyha ezelőtt 45 évvel megkérdezték volna, hogyan gondolom, hogyan érkezem a nyugdíjas korhatárig, akkor több mint valószínű, hogy sokkal szűkebben láttam volna a helyzetet. Sokkal egyszerűbbnek. De az egy más világ volt. Akkor az egyházaknak nagyon nehéz volt a helyzetük. Beszűkült az egyház jövőlátása, a szolgálat a templomfalak közé szorult. Úgyhogy most, mikor 2022‑t írunk, azt mondhatom, hogy az Úristen bőséggel áldott meg engem. Hiszen 42 év szolgálat van mögöttem. A 42 év szolgálatból 24 év, mondhatom úgy, az egyházkerület vezetőjeként vagy vezetőhelyetteseként zajlott. Ez jelent 12 esztendő főjegyzőséget és 12 év püspökséget.
Úgy érzem, hogy mind a 42 év lelkipásztori szolgálatnak, mind pedig a 24 év kerületi szolgálatnak megvan a maga teljessége. Egyébként az egyházban szinte minden voltam, kivéve az esperességet. Igazából nem is vágytam az egyházi vezetői pozícióra.
Én tanítani szerettem volna. Középiskolás koromban pedig újságíró akartam lenni. De megsúgta az osztályfőnököm, hogy erről tegyek le, mert papgyerekként még csak közelébe se mehetek az újságírói főiskolának. Akkor talán egy kis ellenállás és dac is hozzájárult ahhoz, hogy ha a rendszer velem így viselkedik, kimondták őszintén, hogy én osztályidegen vagyok, akkor azért is lelkipásztor leszek.
És a Jóisten bőséggel megáldott, hiszen szinte mindent megadott, amit szerettem volna. Az újságírás is sikerült, hiszen a Harangszónak nemcsak szerkesztője, hanem főszerkesztője is voltam, a tanítás is bejött: a Partiumi Keresztény Egyetemnek szinte 15 évig tanára voltam, sőt még a teológián is volt egy-két órám annak idején, amikor úgynevezett missziológiát tanítottunk az egyházkerület részéről. Megkaptam azt is, hogy nem csak egy-két gyülekezetben hirdethettem igét, hanem Királyhágómelléken a 300 gyülekezetből 270-ben megfordultam igehirdetői szolgálattal. De az anyaországban, Nyugat-Európában, Amerikában is nagyon sok helyen jelen lehettem igehirdetési szolgálataimmal. Az én életem ilyen szempontból rendkívül gazdag lett.
Nem mondom, hogy pihentnek érzem magamat, de nem mondom azt sem, hogy nagyon elfáradtam. Lelkileg, szellemileg nagyon frissnek érzem magam.
Mindent összevetve úgy érzem, rám fér a nyugalom, és várom is. Azzal a megelégedéssel várom, amire a lélektan azt mondja, hogy úgy érdemes megöregedni, hogy az idős ember jól nézzen vissza, és jót lásson az életéből, jót adjon tovább. Mert ez a jó példa. Elmondhatom, hogy ez a jó érzés megvan!
Továbbá én a spontaneitásnak a híve vagyok. Nagyon szeretem azt, ami jön. Az alkalmat. Nem kell megijedni attól, ami jön, szembe kell nézni vele. A szolgálatom is tele volt ilyen spontán dologgal.
Például az, hogy én egyházi vezető lettem, ugyanilyen spontán helyzet következménye volt. Én magam nem gondoltam, hogy egyházi vezető leszek valamikor is. Nem is az a típus vagyok. Bennem valahol a kegyelem kifelejtette azt, hogy az a vezető legyek, aki határozottan embereket tud maga mögé állítani. Inkább az a vezető vagyok, aki megpróbálok embereket összehangolni, közös nevezőre hozni, közös hangot megtalálni. Kerültem világéletemben a konfliktusokat, és egy vezetőnek ez sem egy túlságosan pozitív dolog. Viszont a konfliktusokat mindig meg akartam oldani. Soha nem nyugodtam meg addig, amíg valamilyen formában a magam módszereivel nem jártam végére ezeknek a dolgoknak.
Úgy érzem, hogy ami magam mögött van, az kerek élet kerek ciklusoknak a befejezésével. Nem mindig csodálatosan szép, hatalmas nagy sikerek között, hanem próbatételekkel zajlott. Ugyanakkor pedig az a megelégedés van bennem, hogy mégis itt vagyok, jól vagyok, és nekivágok fiatal nyugdíjasként annak a következő időszaknak, amelyben lehet, hogy egy kicsivel többet tudok magammal meg a szűkebb környezettemmel foglalkozni. Ez a család, természetesen.
– Nagyon jó ezt hallani. Úgy érzem, amit elmondott, az tükrözi mindazt, amivel püspöki szolgálatát kezdte: A békesség kötelékében. Elmondta, hogy igyekezett kerülni a konfliktusokat, de tudjuk, hogy a civódások, feloldásra váró feszültségek nem kerülték a püspök urat. Mi az, amit megér a békesség, meddig lehet elmenni a békesség érdekében?
– A békeségre törekvés számomra minden további nélkül a nyitottságot jelenti. A másik véleményének a meghallgatását még akkor is, ha azt nem tudom elfogadni. Mindig ragaszkodni ahhoz, amit jónak és csakis jónak látunk. Ez persze azzal is jár, hogy önkritikusan szembe is kell nézni azzal, hogy lehet, amit tegnap jónak láttam, az nem is annyira jó, vagy amit tegnap jónak láttam, az lehet, hogy esetleg ma még jobb is lehet. Tehát az állandó önvizsgálat, a tanulás-tudás és szeretet.
A békesség kötelékében valahogyan innen fakad. Nagyon nehéz helyzetekben is, hogyha az ember keményen ment neki a dolgoknak, akkor az ellenkezőjét váltotta ki, mint amit szeretett volna. Ugyanis mi történik? A másikban ilyenkor előjön az a fajta védekezési mechanizmus, ami támadásba is átcsaphat, sőt majdnem mindig támadás lesz belőle. A másikat, akinek gondja, baja, problémája van, nem támadásra kell késztetni, hanem mindig arra, hogy önmagával is szembenézzen, és önmagának is próbálja megmagyarázni a saját helyzetét.
– Hosszú távon ez a módszer hoz leginkább gyümölcsöt: az embereket összehangoló és az embereket elgondolkodtató vezető. Ez látszik az elmúlt esztendőkből: közösségek közötti megbékélés, vagy amikor határozottabban kellett kiállni például iskolák mellett, amelyek nemzetstratégiailag is fontosak… annyi mindent sikerült Isten dicsőségére elérni. Van‑e valami, amit másként tenne, illetve mit lát veszélyesnek az egyén, a közösség, az egyházkerület számára?
– Szoktam emlegetni, hogy tulajdonképpen az én püspöki szolgálatomnak három olyan iránya volt, amelyben úgy érzem, hogy eredményt értem el. És szeretném, ha ezeket meg is tudná őrizni az egyház az elkövetkezőkben is, habár itt látok néhány nagy veszélyt is.
Az első minden további nélkül az volt, hogy az egyházon belüli úgynevezett lelkiségi különbözőségeket próbáltam nagyon közel hozni egymáshoz. Nevezetesen az egyház világias oldalának és az úgynevezett lelkiségében gazdagabbnak mutatkozó CE szövetségnek az egymás mellé hozása. Szerintem ez egy akkora nagy seb volt az anyaszentegyházban, amit állandóan halálos veszélynek láttam. Én az egyházat mindig a szeretetközösségnek látom. Hogyha nem szeretjük egymást, és nem a szeretetben építjük ennek a közösségnek a jövőjét, akkor baj van. Az egyik nagy problémám az, hogy érzékelem: rövid volt ez a 12 esztendő, hogy ezt sikerüljön úgy megszilárdítani, hogy biztos alapokon maradjon. Még mindig vannak erők, még vannak gondolatok, amelyek előre hoznák azt, hogy esetleg itt megint kellene keresni azt, hogy ki az, aki lelki, ki az, aki lelkibb, ki az, aki esetleg jobban meg tudja mozgatni az embereket lelki síkon. Nekem az az elgondolásom és az a hitem is, hogy az anyaszentegyház az elhívottak közössége még akkor is, ha nem látjuk egymás elhívásának a történetét.
Nem ott kell elindulni, hogy én mint ember miért vagyok különb, hanem én mint ember hogyan láthatom a másikat is annak a testvérnek, aki ugyanúgy van elindítva a mennyből, mint én, hogyha hiszem, hogy innen vagyok elindítva.
Mindig nagyon fájt, ha láttam, hogy politikai dolgok osztják meg a gyülekezetet, a közösséget, az anyaszentegyházat. Bele kellett ebbe a kérdésbe menni, mindamellett, hogy én nagyon szerettem volna, hogy ettől mentes legyen az egyház. De nem lehetett. Merem állítani, hogy ha az elődeimet, akármelyiket vesszük, mondjuk a legelsőt, Sulyok Istvánt is akár, mindegyik keményebben politizált. Én a politikában is a megbékélést próbáltam hozni. Mi nagyon oda vagyunk kötve a kisebbségi helyzetben a kisebbségi többséghez, nagyon oda vagyunk kötve az anyaországhoz, és ezeknek a politikai mozgásához, mert az egyház nem valamilyen különleges, elszigetelt közösség, hanem ez a közösség nagyon benne él a világban.
Kerestem az állapotot, amelyben az anyaszentegyház vagy annak a vezetője ki meri mondani, hogy én testvér akarok lenni a testvérrel, bárkivel, de mivel látom, hogy nem egyformák a testvérek, és én is ebben a helyzetben különleges állapotba kerülhetek, merem venni a bátorságot, mert istenadta lehetőség, hogy azért érzékeltessem azt, hogy én egy kicsit magasabban vagyok, felülről próbálom látni a dolgokat. Felülről próbálom látni azért, mert a mennyei vonatkozásban még mindig nagyon alul vagyok, de azért feljebb, mint azok, akik vagy balra, vagy jobbra mozgolódnak, és mind megosztást hoznak.
A harmadik dolog, ami, úgy érzem, a személyemhez kötődik, a Királyhágómelléknek az úgynevezett Generális Konventhez való tartozása. Ennek a konventnek a kérdése tulajdonképpen a magyar református emberek egységének a kérdése.
Azáltal, hogy a Királyhágómellék a konventnek a tagja – én úgy látom –, megvan az a megfelelő közeg, ahol alkotó tagok vagyunk, nem is a kisebbek között, hanem igen tekintélyesek. Fenntartói is vagyunk ennek a közösségnek.
Az anyaszentegyháznak mindig tudatában kell lennie, hogy Isten küldetésében van. Ő küld bennünket, éppen ezért Neki tartozunk felelősséggel, ezt a felelősséget pedig vállalnunk kell.
Úgy látom, hogy ezek a dolgok, amelyek elindultak, pozitív irányba, nagyon fontos kérdések. Viszont akár kudarcnak is lehet nevezni, vagy hiányosságnak, minden további nélkül, a még mindig fennmaradó kérdéseknek az el nem intézését. Nem érzem azt, hogy elértünk volna akár vezetésem alatt is egy olyan szintet, amelyen a környezetünk, nem más, csak a szűk környezetünk igenis úgy nézzen az anyaszentegyházra, mint az Isten által létrehozott közösségre. Nagyon sokszor inkább csak egy középkorból itt maradt intézményt látnak az emberek. Sok alkalommal szembe kell nézni azzal, hogy segélyszervezetet látnak bennünk. Van egy sor olyan probléma, amiben minket még mindig nem annak tartanak, aminek látni kellene.
Persze nincs kétségem afelől, hogy az utódok el fogják érni azt a magaslatot, amelyen az anyaszentegyházhoz úgy jönnek, mint Isten intézményéhez.
Nagyon jó lenne, hogyha elérnénk a magyar református egyház úgynevezett törvényi hátterének az egyesítését is.
– A végére egy könnyedebb kérdés. Utalt arra, hogy szereti, ha spontán jönnek a dolgok, de azért mégis van‑e valamilyen terve, elképzelése, vágya, amiről úgy érzi, hogy most megvalósíthatja, mert lesz rá elég ideje?
– A család feltétlen, mert még vannak olyan gyermekeim, akiket útra kell engedni, és itt még nagyon sok feladatom van. De ezek mellett is tervezek több mindent.
Itt vannak az úgynevezett gazdasági kérdések. Az örökölt földterületeknek a karbantartása egy nagy kérdés. Valamit kezdenem kell velük. És azt is el kell mondanom, én nagyon szerettem a kertet, a kertben való munkát. Úgy érzem, most több időm lesz rá, és kell is a természetben való mozgás.
Van egy másik tervem is. A tarsolyomban van néhány olyan gondolatom és az elmémben kidolgozott textusértelmezések, amelyeket szeretnék papírra vetni. Van egy sor prédikációs felvételem is. Ezeknek nem a szó szerinti leírását tervezem, hanem az esszenciájukat szeretném papírra vetni. Alázattal szeretném ezt megvalósítani úgy, hogy méltó legyen az Isten igéjéhez, ugyanakkor felkeltse a mindenkori olvasó figyelmét.
Ghitea-Szabó József Levente