Forrás: http://szigetlanka.refszatmar.eu/
Egyszer egy beteg a következő képen panaszkodott az orvosnak: Doktor úr nagy baj van, nem tudok menni. – Hát akkor, hogy jött ide? – kérdezett vissza a doki. Mire a páciens: Jönni tudok, csak menni nem! Tény, eltávolodni mindig nehezebb azoktól, akik szeretnek, és akiket szeretsz, mint közeledni hozzájuk.
Búcsúzáskor sokszor érezheti úgy az ember, hogy tán nem is érdemes ismerkedni. Minek, ha egyszer úgy is el kell távolodni? Én nem így gondolom, még akkor sem, ha értékes emberektől vállnak külön útjaink: Érdemes volt itt lenni, még ezért a nem egészen öt hónapért is. Márk evangélista jegyzi le, hogy Jézus mielőtt az ötezreknek kenyeret adott volna, látta a sokaságot, megszánta őket, mert olyanok voltak, mint pásztor nélkül való juhok. (Mk 6, 34) Én is ezt éreztem, amikor a szigetlankai gyülekezet tagjait megláttam, és hiszem Krisztus élte ezt bennem.
Csodálatos alkalmaink voltak, amelyekre hálásan emlékszem vissza. Anyák napi műsor az ifjakkal és gyerekekkel, akik nagyon ügyesek voltak. Örülök, hogy eszköz lehettem abban is, hogy 11 konfirmandust erősíthetett meg Isten általam. Elképesztő, hogy milyen ügyes ifjak rejtőznek kincsként Szigetlankán is! Reményt sugárzott Mészáros János Elek identitáserősítő koncertje is pünkösd szombatján, amikor Isten még egy rózsaszálnál is szebben beszélt a gyülekezethez. Az ifjakat be lehet hozni a templomba, bizonyította ezt az a csendes nap is, amit együtt szerveztünk, hiszen ők is tudhatják: Istennek szüksége van rájuk. Jó volt együtt énekelni az asszonyokkal, az egyházkerületi nőszövetségi konferenciára vezető úton. Vidám hetet tölthettünk az ifisekkel az egyházmegyei táborban, hiszem, nem volt hiábavaló számukra az a hét. A gyerekekkel játszva ismerkedhettünk Istennel a vakációs bibliahéten, keresve a szoros kaput és a keskeny utat.
Közben pedig ott voltak a nem hétköznapi hétköznapok. Ott kellett állni többször koporsó mellett is, hallva a vigasztaló Igét. Kereszteltünk is, és kértük, hogy Isten óvja a kisgyermekeink életét. Az esküvők pedig lenyűgöztek engem is. Az egy dolog, hogy az ifjú párok nemegyszer rácsodálkoztak humorosabb stílusomra, mintha szomorkodásra készültek volna életük legszebb napján. Aztán pedig a könny is ki-kiszökött az eskütétel pillanatában, még ez enyémből is, csendesen a szemüvegem mögött bujkálva.
A nőszövetségi bibliaórák és a presbitergyűlések is áldottak voltak. Köszönöm nekik és a gyülekezetnek minden szeretetből fakadó cselekedetét. Új kenyér ünnepén is Ady szavaival hálálkodom: Köszönöm, köszönöm, köszönöm. Egyszerű képpel élve, én nem akartam mást csak egy kicsit lehajolni, mint apa a síró fiához, finoman fölemelni elcsüggedt tekinteteteket és elmondani: Van jövő, van remény! Ja, és lehet mosolyogni a templomban is!!!!
No, de nem megyek messze! És még az utolsó utamra sem kell, remélem, kísérni! Valaki azonban marad. Az, aki tegnap és ma, és örökké ugyanaz: Jézus Krisztus. Tőle nem kell búcsúzni, Ő marad, sőt nála maradhatunk dicsőítve Őt: „Lábaidnál jó, hát hadd maradjak még, hisz Veled lenni, ez az otthonom.”