,,Jézus erre azt mondta neki: Menj el, te is hasonlóképpen cselekedj!” – (Lukács 10,37)
Egy kislány bement a szobájába és a szekrénykéje mélyéről előhúzott egy lekváros üveget. Kiöntötte a padlóra az üvegben lévő érméket és gondosan számolni kezdte. Háromszor is megszámolta, mert a végösszegnek nagyon pontosnak kellett lennie. Nem hibázhatott. Ezután óvatosan visszatöltötte a pénzérméket az üvegbe, rázárta a tetejét, és kisurrant a hátsó ajtón. A hat háztömbnyire lévő patikába ment, amelynek ajtaja fölött a nagy vörös Indián Törzsfőnök képe volt látható. Türelmesen várt a patikusra, hogy szentelne rá egy kis figyelmet, de a patikus éppen nagyon el volt foglalva. A kislány megcsoszogtatta a lábát a padlón. Semmi. Megköszörülte a torkát úgy, hogy a legkellemetlenebb hangot adja, amit csak lehet. Ez sem volt sikeres. Végül kivett egy érmét az üvegből és megkocogtatta a pult üvegét. Ez használt! – És te mit szeretnél? – kérdezte a patikus érezhetően bosszús hangon. – Éppen a testvéremmel beszélek, akit már ezer éve nem láttam – tette hozzá a patikus, mint aki választ sem vár a kérdésére.
– Én pedig az én testvéremről szeretnék beszélni veled – mondta a kislány a patikuséhoz hasonlóan bosszús hangon. – Az öcsém nagyon beteg és egy csodát szeretnék venni neki.
– Tessék? – fordult hozzá a patikus.
– Valami csúnya dolog nő a fejében, és az apukám azt mondta, hogy csak egy csoda mentheti meg őt. Hát tessék mondani, mennyibe kerül egy csoda?
– Kislányom, mi nem árulunk csodákat. Sajnos nem tudok neked segíteni – felelte a patikus, kissé megenyhült tónusban.
– Figyelj, nekem van pénzem, meg tudom fizetni. Ha nem lenne elég, kipótolom. Csak mondd meg mibe kerül. A patikus testvére, akivel eddig beszélgetett, jól öltözött férfi volt. Lehajolt a kislányhoz és megkérdezte:
– Mondd csak, miféle csodára van az öcsikédnek szüksége?
– Azt nem tudom – válaszolt a kislány könnyes szemmel – csak azt tudom, hogy nagyon beteg és anyu azt mondta, hogy valami operációra volna szüksége, de apu nem tudja megfizetni, ezért szeretném odaadni az én pénzemet.
– Mennyi pénzed van? – kérdezte a férfi.
– Egy dollár és tizenegy cent – felelte a kislány alig hallhatóan
– Ez az összes, ami van, de tudok többet is szerezni, ha kell.
– Nahát, milyen csodálatos véletlen! – mosolygott a férfi – Egy dollár és tizenegy cent – éppen az a pontos összeg, ami egy kisfiú csodájának az ára.
Egyik kezébe tette a pénzt, a másikkal kézen fogta a kislányt:
– Vezess engem haza hozzátok, szeretném látni az öcsédet és találkozni a szüleiddel. Lássuk, hátha van nálam egy olyan csoda, amit te szeretnél.
A jól öltözött férfi egy híres sebészorvos, aki az idegsebészetre specializálódott. Ingyen elvégezte az operációt, és nem telt bele sok idő, amire a kisfiú ismét otthon volt, épen, egészségesen.
Szeretet…amikor ezt a szót halljuk bizonyára mindannyiunknak drága szeretteink jutnak eszébe, egy drága édesanya aki oly sokat szenvedett amíg életet adott nekünk, egy édesapa, aki éjt nappallá téve dolgozott azért, hogy nekünk mindenünk meglegyen. De akkor amikor ezt a szót halljuk, hogy szeretet, vajon eszünkbe jut-e az Isten, aki úgy szeretett minket, hogy egyszülött fiát adta érettünk. Vagy eszünkbe jut-e az ez ember aki talán a múlt héten is megbántott minket. Eszünkbe jutnak-e azok akik kihasználták kedvességünket, akik becsaptak, átvertek és visszaéltek bizalmunkkal. Eszünkbe jutnak-e?
A felolvasott történetben Jézus parancsot ad. Nagyon érdekes ezzel szembesülni, hiszen keresztyén fülünk és szívünk nem igazán van hozzá szokva ahhoz, hogy Jézus parancsoljon. Jobban esik az ígéreteket meghallani, mintsem a parancsot. És egészen egyszerű a magyarázata annak, hogy miért van ez így. Hiszen az ígéretekért nem kell semmit sem tennünk, csak várnunk kell azok beteljesedését. Gondoljunk csak a jézusi ígéretre: “És íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” (Máté 28, 20). Szívet melengető hallani ezt az ígéretet, hiszen arról biztosít mindannyiunkat, hogy nem vagyunk egyedül, velünk van az Isten. Ugyanakkor ebben az ígéretben is kirajzolódik az isteni szeretet végtelensége. Azonban most valami más történik, Jézus nem ígér, hanem parancsot ad: “Menj el, te is hasonlóképpen cselekedj.” (Lukács 10, 37b), cselekedetre int, ez esetben már nem elég állni és várni, hanem tenni kell.
Okkal tevődhet bennünk fel a kérdés, hogy mégis mit kell tennünk, hiszen összekuszálódottnak tűnik a történet, először az örök élet kérdése hangzik el, majd válaszúl a szeretet parancsa, azonban mindez után a felebarátra helyeződik a hangsúly. Érdekes testvéreim, mintha már nem is számítana az, hogy ki ennek a törvénytudónak a felebarátja. És valóban így van, itt a cselekedeten van a hangsúly, hogy helyzettől és kapcsolattól függetlenül tudjunk szeretni. Erre szólítja fel Jézus a törvénytudó és szólít fel ma mindannyiunkat.
Először is: “Szeresd az Urat a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes erődből és teljes elmédből” (Lukács 10, 27a).
Szeretni az Istent. Ugye milyen könnyűnek tűnik? Hiszen mi lehetne abban nehéz, hogy szeretjük az Istent? Szeretjük őt minden boldog pillanatban, szeretjük őt akkor amikor először kezünkbe tarthatjuk gyermekünket, szeretjük őt akkor, amikor a bajban megfoghatjuk édesanyánk és édesapánk kezét, szeretjük őt minden sikerünkben, minden boldogságunkban, szeretjük az Istent. De hadd kérdezzem meg mégiscsak, hogy valóban szeretjük mi Istent? Valóban tiszta szívből szereted akkor, amikor a saját gyermeked koporsója mellett állsz meg, valóban tiszta szívből tudod szeretni akkor, amikor az édesanyádat és az édesapádat temeted el, valóban tudod szeretni akkor, amikor a melléd rendelt segítőtárssal már csak úgy találkozhatsz, ha kimész a temetőbe és egy sírhant mellett, meséled el fájdalmaidat. Ekkor tudjuk-e ugyanúgy szeretni az Istent?
Bizony meg kell vallanunk azt, hogy az ilyen helyzetekben nem csak a szeretet esik nehezünkre, hanem egyenesen haragszunk az Istenre, haragszunk, hogy hogyan engedhette, hogy mindezek megtörténjenek az életünkben. Akkor, amikor három év leforgása alatt két nagyszülőm koporsója mellett kellett megállnom én is elgondolkodtam azon, hogy miért épp velem történt mindez. Azonban, amikor a múlt héten megálltam a temetőben a sírjuk mellett, mégis azt éreztem, hogy a szeretet jár át, elsősorban azt a szeretet éreztem, amivel ők szerettek engem, de éreztem az isteni szeretet is, nem azt, ahogyan én szeretem az Istent, hanem azt, ahogyan Ő szeret engem. Hiszen olyannyira szeret az Isten, hogy elküldött fia által tudhatom azt, hogy nem a halálé az utolsó szó, mert ő legyőzte a halált, ezért egyszer újra láthatom még azokat akik ott vannak a sírhant alatt.
Ennyire szeret minket az Isten, hogy a legdrágábbat, az egyetlen egyet adta értünk. Ezért könnyű szeretni az Istent testvéreim, mert ő előbb szeretett minket, és azóta is nap mint nap szeret.
Másodszor: „És felebarátodat, mint magadat” (Lukács 10,27b). Néha olyan könnyelműen vesszük ezt a parancsot, hát minek is mondja ezt nekünk az Úr Isten, hiszen mi szeretjük a felebarátainkat. Szeretjük szüleinket, szeretjük gyermekeinket, szeretjük a szerelmünket, szeretjük azokat, akik szeretnek minket, ez valóban így van, azonban azt aki nem szeret, akit az ellenségednek tekintesz, azt aki kihasznált, átvert, esetleg meglopott: meglopta szereteted, bizalmad, ellopta az időd, azokat tudjuk-e így szeretni? Úgy mint szeretteinket. Viszont a szeretet parancsa még ezen is túl megy, nem azt mondja, hogy úgy szeressük ellenségeinket, mint szeretteinket, hanem azt, hogy úgy szeressük őket, mint magunkat. „Azért ez már több a soknál” – mondhatjuk magunkban. Hát hogyan is lennék én képes bárkit is úgy szeretni, mint magamat, főként azt, aki nem szeret viszont engem. Hogyan? Erre is testvéreim az Úr Isten szeretete válaszol, az a szeretet, ahogyan ő viszonyul hozzánk, az a szeretet, amivel ő szeret minket, téged és engem. Hiszen mi magunk is hányszor és hányszor csaljuk meg az Istent, visszaélünk szeretetével.
Fiatalok: Uram még csak ez a dolgozat, ez a vizsga sikerüljön, s a következőre tanulok. Felnőttek: Istenem, csak még egyszer gyógyuljak meg, vagy gyógyítsd meg szerettemet, s a következő adandó alkalomtól kezdve elkezdek templomba járni. Ugye milyen ismerősök ezek az ígéretek testvéreim? De az Úr Isten mindezek ellenére is szeret minket. Akkor mi mégis miért nem tudjuk szeretni egymást?
Emberek ne haraggal a szívetekben legyetek egymással, hanem szeressétek egymást, mert ki tudja meddig tart a kegyelmi idő, amíg még lehetőségünk van a szeretetre.
Végezetül, emlékeztek a történetre, ami az prédikáció elején található? A következőképpen fejeződik be: anya és apa boldogan beszéltek arról az esemény-láncolatról, ami idáig vezetett – Ez a műtét egy igazi csoda volt – suttogta anya – vajon mennyibe került volna?
A kislány mosolygott. Ő pontosan tudta, mennyibe került a csoda: egy dollárba és tizenegy centbe, na és egy gyermek töretlen hitébe.
Imahetünk utolsó napján az Isten is cselekedetre int, azonban nem küld el magunkba, hanem szívünkbe plántálja a tőle jövő szeretetet, mely képessé tesz minket arra, hogy oda menjünk a másik emberhez, hogy kinyújtsuk felé kezünket, felemeljük és úgy ölelje át szeretetünk, amiképpen átöleli életünket a mi mennyei Atyánk szeretete.
Adja az Úr Isten, hogy ez a szeretet legyen a szívünkbe Isten iránt és minden embertársunk iránt, hogy azt az egy dollárt és tizenegy centet, esetünkben a szeretetet, ne essen nehezünkre odaadni még az ellenségünkért sem. Így legyen! Ámen.
Gáti Gábor segédlelkipásztor,
Szatmár – Láncos