,,Ekkor felállt egy törvénytudó, hogy megkísértse őt, és ezt kérdezte: Mester, mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet? Ő pedig ezt mondta neki: Mi van megírva a törvényben? Hogyan olvasod?” – (Lukács 10, 25-26)
I. Nehéz helyzetben vagyok, mert ha most arra szeretnélek megkérni benneteket, hadd azonosuljunk néhány perc erejéig a fent említett törvénytudóval, nem tudnánk könnyűszerrel megtenni. Több ponton sem.
1. Hiszen, ha csak abból indulunk ki, hogy mit kérdez, már bajban vagyunk. Egy kérdést szegez neki Jézusnak: „Mester, mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?” (RÚF) „Mester, mit cselekedjem, hogy az örök életet vehessem?” (Revideált Károli)
Mi már rég nem kérdezünk ilyet. Mert mi bele vagyunk temetkezve az életbe testvérek.
- El vagyunk foglalva azzal, hogy elromlott a mosógép, hol találok egy arravaló szerelőt?
- Már megint beteg a gyerek, melyik orvoshoz vigyem, mit adjak neki, hogy végre egy-két hétnél azért tovább tudjam oviba meg iskolába küldeni?
- Lefáraszt a kamasz fiam, lányom: nem tanul, romlottak az eredményei. Vagy éppen bekuckózik, meg sem tudom közelíteni. Már azt sem tudom, hogyan találjak résnyi bejáratot lelkéhez?
- Ott vannak beteg szüleim, akik szintén egyre inkább igényt tartanak rendszeres segítségemre.
- Vagy a magam egészségi állapota romlott meg annyira, hogy folyamatosan azt keresem, hol veszítettem el régi életemet. Eszem magam, hogy innentől kezdve ez már mindig ilyen lesz, és végérvényesen így is marad?
- Százfelé aprozódunk, szaladunk, rohanunk, mindenki fele nyújtjuk éppen azt, amire szüksége van, amit elvár tőlem. S közben azért mi is méricskélünk: megkapjuk-e minimális szeretetmennyiségünket életünk fontos embereitől, mely nélkül végképp élhetetlenné válnának napjaink sorai?
- Ilyenfajta és ehhez hasonló gondjaink, kérdéseink vannak. Szánt szándékosan nem is említettem a szűkös anyagiakat, e téren való vergődéseinket, hogy fizetéstől fizetésig valahogy fussa.
Talán egy-egy istentisztelet vagy bibliaóra, netán napi csendességünk alkalmával megszólalnak lelkünkben ennél azért mélyebbre szántó kérdések is. Mert azért még vigyázunk arra, ki-ki a maga módján s maga eszköztárával, hogy teljesen lelketlenné ne váljunk.
Azért ízlelgetjük olykor az ige által terítékre készített falatokat: mit is jelent igazán szeretni? Elméletben és gyakorlatban? Hogy is állok a megbocsátással? Néha még a bűnnel kapcsolatosan is megejtünk egy gyors kitérőt, igyekezve azonban mihamarabb csendesebb vizekre visszatalálni, hiszen megtépázott, viharvert lelkünk nem bírja sokáig az önmarcangolás, szembenézés, szembesülés, tudatosítás folyamatait. Jobban szeretjük, ha simogatják, ha simogathatjuk a lelkünket. Annyi elvárásnak kell amúgy is eleget tenni, annyi felületen megfelelni, hadd lehessünk önmagunkkal szemben megengedőbbek, mások részéről úgy sem számíthatunk hasonlót
Nemrégiben készült közvélemény kutatás szerint a megkérdezettek 75%-a hisz Istenben, de csak 15%-a mennyországban. Vagyis az üdvösség csak töredékének kérdése. A keresztyén életben is döntő módon már az instant érdekel. Vagyis az, aminek itt és most, azonnal megmutatkozik a hatása. Egyik teológusnál olvastam ezt a kifejezést (úgy megtetszett), azt írja, h az üdvösség-felejtés oka az, hogy már nem látjuk, nem szemléljük hosszú távon az életünket. A ma mókuskereke szippant be, nem marad energia, felület, sokszor akarat sem az előre tekintésre. Summa summarum, sok minden foglalkoztat, sok kérdés ott rezonál bennünk, de ha őszinték vagyunk magunkhoz, akkor ehhez a kérdéskörhöz Pató Pál módjára viszonyulunk: „Ej, ráérünk arra még”.
Pedig komoly és döntő a kérdés, amit fölvet a törvénytudó. Mi sem bizonyítja jobban, hogy Jézus komolyan is kezeli. Nem rázza le, holott tisztában van a hátsó szándékkal, hogy csak ürügyet keres, igazából nem is kíváncsi Jézus tanítására.
2. És meg is érkeztünk második pontunkhoz: Tehát a kérdés hogyanjával, mikéntjével sem tudunk kiegyezni. Hiszen ott áll szó szerint, hogy kísértés szándékával lett megfogalmazva. Valójában egy álkérdés az, amit feltesz. Még mélyebbre ásva: láthatóvá válik, hogy messze rossz motiváció szülte ezt a kérdést. Úgy szólítja meg, s aztán úgy hallgatja Jézust, hogy hol lehet belekötni. Nagyító alá helyez minden egyes elhangzó szót, gondolatot. Messzemenő rosszindulat világlik ki minden egyes gesztusából.
És ennek fényében megdöbbentő, ahogyan Jézus viszonyul hozzá.
- Sok mindent mondhatna ennek a törvénytudónak. Mondhatná azt, amit Nikodémusnak mondott egykor: Te vagy Izrael tanítója és nem tudod ezeket? Te tanítod a népet, ez a szakmád, és te kérdezel engem? Milyen tanító vagy egyáltalán?
- Szigorú is lehetne vele szemben. Máskor simán a képükbe mondta, h képmutatók vagytok.
- Lejárathatná ezt az embert alaposan, de nem teszi.
Remélem úgy az imaheti prédikációk sorozatából majd sikerül kihámozni ennek okát is. Most így előljáróban csak annyit, hogy Jézus tartja magát már az elején ahhoz, amiről hamarosan a példázatban beszélni fog. Mert azt cselekszi ezzel a piszkálódó, áskálódó törvénytudóval szemben is, amire a példázatban tanít. Könyörülj meg a másikon, még ha ellenség is. Hajolj le hozzá és emeld fel elesett, elveszett állapotában! Mert ez a példázat arról beszél többek között, hogy az ellenség, a samáriai felebaráttá teszi magát, mikor a szerencsétlen zsidó mellett megáll, kitisztítja sebét, szamárra teszi és elviszi a legközelebbi fogadóba.
De visszakanyarodva az elejére, e törvénytudó személye arra figyelmeztet, hogy mennyire nem mindegy, hogyan megyünk oda Jézus elé. Milyen szándék vezérel? Mi a motivációnk? Vizsgáljátok meg magatokat! Kérdezd meg magadtól, hogy mikor elindulsz a templom felé, a bibliaórás közösségbe, milyen indíttatással jössz? Talán nem is az éltető ige lebeg sokszor a szemünk előtt. Hanem inkább arra vagyunk kíváncsiak, ki mit mondott, ki mit tett, mi a legújabb pletyka, hír. Rossz motivációval is be lehet ülni a templomba és végig lehet ülni az istentiszteletet.
Aztán végképp nem mindegy az sem, hogy mit kérdezünk tőle (egyáltalán vannak-e kérdéseink Urunkkal szemben, vagy csak panaszkodni és kérni állunk oda színe elé). Fontos-e számunkra, hogy mit válaszol? Hajlandó vagyok őt végighallgatni? Akkor is, mikor nincs ínyemre, amire felhívja figyelmemet? Mert arra igényünk van, hogy Ő legalább végig hallgasson, meghallgasson? De vice versa? Mennyit fogadok be a hallott igéből, prédikált igéből? Mennyit viszek haza? Mennyi jut ebből a többiek felé, akiknek beszélek róla?
Arról is tanít ez az igerész, hogy kérdezni, kopogtatni sok helyen lehet. De igazán jó válaszokat, olyan választ, ami épít, ami helyreigazít, ami lehetőséget kínál számomra a változáshoz, mely új irányt szabhat életemnek, azt csak Krisztustól remélhetek.
Ez a törvénytudó tudattalanul is jó helyre ment, még akkor is, ha rossz volt a motivációja. Jó helyen zörgetünk mi is, ha Urunk ajtaján tesszük azt. Mert belátjuk vagy éppen nem látjuk be, mégis folyamatosan rászorulunk. Mert a tegnapi igeismeretem nem biztos, hogy a mai kihívásaimhoz elegendő lesz. S ha csak formális a Jézussal való kapcsolatom, az nem tart meg. Az nem elegendő az örök élethez.
Jézus szóhasználatában az örök élet nem a mennyiségileg végtelen élet jelenti, melyhez meg kell halnia az embernek, s aztán vagy elnyeri azt, vagy sem. Ő így tanít: „Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek Téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust” – (János 17,3)
Istent megismerni pedig csak úgy tudom, ha odatelepedem Jézus lába elé és kérdezek. Megnyitom a szívem, kellő alázattal odakuporodom és figyelek. Megszólíthatóvá válok. Sőt ennek nyomán engedelmesség fakad életemben. Ahol mindez megjelenik, jelen van, ott megjelenik az örök élet is. Ha rátalálok az Istenre, akkor ezt az életrendet, életmódot találjuk meg újra. Amire szánt minket valójában az Isten, amikor megalkotott. Amilyen életet mindenkinek élnie kellene és élnie lehetne.
Sajnos gyakran mi is törvénytudó módjára viselkedünk. Mert engedtük, hogy eluralkodjanak rajtunk a megszokásaink, a beidegződéseink. Úgy gondoljuk, hogy mi már mindent jól tudunk, mindent jól megtanultunk már. De az örök élet nem egy díj, amit halálunk után kapunk meg, ha elég jók voltunk idelent, hanem az örök élet valóságos szeretetkapcsolat az Istennel.
S ha tényleg szeretem Istenemet, akkor rádöbbenek, hogy én az Ő szeretetéből élek. Az Ő szeretete hordoz engem. S nem tudok mást tenni, mint hálából elkezdeni szeretni a felebarátomat, aki, ha kell, akár az ellenségem is. Szolgálni szeretetből a szűkségben lévő felé, semmit sem várva érte, mert tudom, hogy Atyám, aki titkon néz, megfizet majd nekem nyilván. Ámen.
Kovács Zsuzsanna Tünde,
Pusztadaróc