Uram, ma én vagyok gyermekláncfüved.
Sárga vagyok és temérdek,
nagy réted közepén…
Sárga fiatalságom beérik lassan,
magokat terem, s magjaimnak
repülő szárnyakat teremtesz.
Én boldog vagyok és hagyom,
Kérlek, Uram, vidd e kicsi magvakat
Sorsuk felé …
Sorsukat csak Te ismerheted,
Az én dolgom most az elengedés.
Repüljön hát mindegyik szanaszét, Tefeléd…
A szél már libbenti egy-egy repülésre
kész Magod, s én csodálom
részeim önállóvá válását, s hagyom…
Újabb fuvallat jön, s visz még egy
csapatot, s bennem az elengedés
fájdalma lassan örömre vált, hagyom…
Már csak azokat a magvakat
őrzöm, kik félik az elszakadást.
Bátorítom őket: Hagyd magad vinni Utadon…
És egy erősebb fuvallat, Uram, őket is
Röpíti már, s én miértjét nem
firtatom, hagyom…, hagyom…
Sorsukat nem tudhatom.
Előttem rejtve a teremtő, sorsformáló
Szándék, szerepem az útra bocsátó oltalom.
Amíg engedted, Uram, neveltem s
oltalmaztam Magod. Most, hogy beértek,
Reád bízom őket…, ez a bizalom.
Tudom, hogy úgy van jól, ahogy
Te rendeled, Uram, és én bizalommal,
örömmel elengedve ragaszkodásom hagyom…,
Csak hagyom…
(Mészáros Adél)