Sokan ismerjük Charles Maurice de Talleyrand francia püspök szinte szállóigévé vált szavait, amikor Bonaparte Napóleon megkérdezte tőle, mit tegyen a magyarokkal. „…Vedd el e nép múltját, és azt teszel velük, amit akarsz!” — válaszolta. Történelmünk folyamán sokan próbálták elvenni tőlünk a múltunk, volt amikor úgy tűnt, hogy jó úton haladnak, de a magyar embernek mindig volt annyi bölcsessége, hogy ne feledje el azt, hanem tanuljon a hibáiból, és példaképekké állítsa maga számára nagy történelmi személyiségeit.
Államalapító Szent István királyunkra emlékezünk. Számára a jognak, a törvényeknek a célja és feladata nem volt más, mint a jó és rossz megkülönböztetése, az igazság és az igazságtalanság elválasztása, a gyengék és a kiszolgáltatottak védelme. Ez a mérce mai életünk, közéletünk, politikánk, de még gazdasági törekvéseink tekintetében is. El kell fogadni, hogy a kisebbségben élő magyar sokféleképpen gondolkodik: vannak közöttünk jobb– és baloldaliak, keresztények és ateisták, konzervatívok és liberálisak, demokraták és áldemokraták. De számoljunk le azzal a hamis mítosszal, hogy mi megosztottabbak volnánk, mint más nemzetek. A vélemények szabadsága ugyanis nem megosztottság, hanem természetes állapot. Ezért a célunk nem lehet valamiféle művileg megteremtett látszategység, mint a kommunizmus évtizedeiben volt, hanem sokkal inkább a különböző nézetek koalíciója, a közös cél érdekében való összekapcsolása.
A körülöttünk zajló világ átalakulóban van, és jelentős átalakuláson megy keresztül a Kárpát–medence magyarságpolitikája is. A nemzeti érzések reneszánsza azonban nemkívánatos jelenségeket is visz a politikába és a mindennapjainkba. A Trianon óta eltelt 90 év alatt a magyarság felnőtt, önálló élete, saját gondolatai vannak. Szülőföldünk ma Romániában van, számunkra és a Kárpát–medencében élő más magyar nemzetrészek számára létfontosságú, hogy Magyarországnak tekintélye legyen a szomszédjai előtt, hogy szükség esetén határozottan fel tudjon lépni a magyarságot ért támadásokkal szemben. Meg kell tanulnunk: „Ha változtatni, javítani akarunk önsorsunkon, gyermekeinknek, szűkebb és tágabb családunknak a sorsán, ha elevenen meg akarjuk tartani mindazoknak az emlékét, akiket szeretünk vagy szerettünk, és nem akarunk beolvadni az emlékezet nélküli semmibe, azoknak a kisebb vagy nagyobb közösségeknek a minőségét kell ápolni, javítani, amelyeknek szándékunktól függetlenül is tagjai vagyunk”. Széchenyi István szavaival élve: “Jó magyarnak lenni, igen nehéz, de nem lehetetlen!”
Szent Istvánt gyakran nevezzük a magyarok megmentőjének, hiszen ha nem sikerült volna népével felvétetni a kereszténységet, a többi vándorló néphez hasonlóan a beolvadás vagy a pusztulás veszélye fenyegette volna azt. Ha megpróbáljuk végiggondolni, hogy történelmünk során hányszor fenyegette népünket a beolvadás veszélye, megdöbbenünk: hogyan sikerült mindmáig megmaradni ennek a hányatott nemzetnek? A török uralom idején janicsárokat neveltek a magyar gyerekekből, az osztrák uralom idején sokan elnémetesedtek. Majd jött Trianon, amikor a magyarok többsége más nemzetek által lakott országhatárok közé került. Ezt még tetőzték a kommunizmus évtizedei, amikor ki akarták belőlünk ölni a nemzeti érzéseket. Ekkor már csak azok őrizték meg igazán identitásukat, akik valóban folytatni akarták Szent István királyunk nagy művét. De hol tartunk ma? Ismerjük-e egyáltalán Szent István Intelmeit? Hány olyan magyar van, aki ma már nem idegen hódítók vagy ideológiák nyomására veszíti el nemzeti érzéseit a mi tájainkon, hanem gazdasági vagy politikai érdekből. Mondhatnám azt is, hogy amit nem tudtak megtenni a századok során mások, azt most megteszik sokan önmaguktól. A kommunizmus idején nagyon sok magyar ahhoz, hogy pozícióba jusson, bizonyos mértékig megtagadta magyarságát, gyerekeit román iskolába járatta, lemondott vallásáról. Ha szétnézünk magunk körül, gyakran találunk most is olyan embereket, akik kisebb-nagyobb előnyökért magyarellenes politikai pártok tagjaivá válnak, hogy igazgatói vagy közalkalmazotti székekhez jussanak, ahol majd kénytelenek kiszolgálni a párt magyarellenes politikáját. Itt-ott már azt is észrevehetjük, hogy románok veszik át magyar intézmények irányítását, vagy létrehoznak olyan magyar intézményeket, amelyeken keresztül ők formálják a magyar közösségeket. Ami ennél is szomorúbb, vannak olyan magyar intézményeket, közösségeket, politikai csoportosulásokat képviselő és vezető magyarok, akik a magyarság nevében lépnek fel, de igyekeznek távol tartani azoktól a nemzeti gondolatokat, azt hangoztatva, hogy nem jött el még annak az ideje. Gondolkozzunk már el egy kicsit, ez nem a beolvasztás legeredményesebbnek látszó módszere? Ne engedjünk, valljuk meg bátran, hogy ha Szent István királyunknak sikerült megmentenie népét a beolvadástól, mi is képesek vagyunk ellenállni a csábításoknak! Lehet, hogy a személyes előnyöktől megfosztjuk magunkat, de megtartjuk a nemzetünket.
Elek György