Forrás: Agnus
Amikor a dolgomat végzem és a hivatalokat járom, amikor a városi nyüzsgés forgatagában időt, pénzt s türelmet pazarolok, amikor a rohanásban már-már magamat is elveszejtve a megnyugvás örvényét keresem, egyszer csak megérik bennem a vágy, hogy végre hazatérjek. S bár tudom, a hazafelé vezető út sem veszélytelen, és hogy otthon is akad elég tennivaló, s hogy magam elől messzire úgy sem futhatok, mindezek tudatában mégis útra kelek. Hazafelé mintha rövidebb lenne az út. Ne siess, csak érj haza! – hallom feleségem hangját, s valahányszor ezzel az érzéssel betoppanok, már tudom, nincs nagyobb öröm, mint a felém rohanó gyermekeim ölelésében megpihenni. Bár szétnyúzó ez az ölelés, szinte szó szerint a lábamról levesznek, mégis könnyebb így hazatérni. Tudni azt, hogy nem fölöslegesen vagyok itt, hogy nem az üresen kongó ház dobja rám újabb terheit. Hazatérni is könnyebb így.
Többször volt már úgy, hogy az ajtón belépve nagyobbik fiam toppant elém, hancúrozástól s izgalomtól kipirult arccal, csillogó szemekkel.
– Mit hoztál Apa? – kérdi. – és látom, hogy valami csodára vár.
Emlékszem, gyerekként én is valahogy így állhattam meg tágra nyílt tekintettel ritkán hazatérő bátyám előtt, aki épp úgy érkezett meg, mint most én, mint aki tudja, hozhat bármit, úgy is ő kapja legtöbbet azzal, hogy hazatért. De mindig volt a kezében egy kifli, olyan omlós, olyan átkosbeli. De ez a néhány baniért megvásárolható kenyérfalat azt jelentette, hogy nem hiába vártam.
– Mit hoztál Apa? – rángatja meg kabátom korcát a fiam – Semmit hoztál? – Szégyenkezve nézek rá, s mentegetőzni akarok, hogy hát igen megint sok dolgom volt, rohannom kellett, és fene tudja mi van velünk, de a fontos dolgokra mostanság alig jut idő. Látom, hogy csalódott, de arcáról mégsem tűnik el az a mosoly. Megölel, s már rohan is, mintha mondaná, – vagy csak hallani szeretném? –, hogy nem baj Apa, majd máskor, majd a következő alkalommal, de akkor el ne felejtsd. S kezdődik is a másik korszak, én elmegyek ő meg vár, s közben reméli, hogy nem üres kézzel térek haza, de addig is lassan megtanulja a nyelvet, hogy semmit hozni csak nyelvileg nem lehet, és hogy minden ajtónyitás mögött van ott valami, van ott valaki.
Nem tudom, van-e szomorúbb annál, mint amikor valaki a semmit várja, s hogy mi lesz, ha majd semmit sem hozva, még azt a fogódzót is hátunk mögé dobjuk, Aki ezt a semmi életet, ami mi vagyunk, Valamivel megtölthetné.