Véleménye szerint az erdélyi magyarság idei esztendejére mennyire volt jellemző az anyaországi reformátusok köszöntés: „Áldás, békesség!”?
Egy-egy ilyen köszöntés sokszor ambivalens gondolatokat hoz elő, ami arról szól, hogy a szó ezt mondja, viszont a tartalom teljesen más. Ha az egész esztendőt figyelem, akkor egymásnak feszülő fogalmak jutnak eszembe, hogy mennyi áldást köszönhetnénk meg az Istennek, ugyanakkor mennyi aggodalom párosult hozzá. Ez a kettő, egymás mellett furcsa: Isten áld, mi közben meg szerencsétlenkedünk és aggodalmaskodunk. Vagy egy másik vonatkozása ennek a kérdésnek: az Úr Isten megadta nekünk a lehetőséget, hogy vállalkozzunk egy olyan világban, amely arról panaszkodik, hogy válság van. Egy adott pillanatban ez a válságban való vállalkozás olyan fajta érték lesz, amely azt mutatja, hogy lehet hogy itt nagy panaszáradat és lehet, hogy az egész világ, akár gazdasági, akár erkölcsi problémák között fuldoklik, de közben az Úr Isten megmutatja az övéinek, hogy lehet templomot felújítani, lehet gyülekezeti házat építeni, lehet szobrot avatni és annyi minden más van, ami apró lépésekkel is akár, de mutatja azt, hogy a Úr Isten szeretete megvan, létezik. Visszatérve a kérdésre, ha egy ilyen ambivalencia előjön, hogy vajon, amivel köszöntjük egymást igazat hordoz-e vagy nem, az csak első hallásra az. Ha az életünk mélyére tekintünk azért az áldás is és a békesség is megvan, és meg is lesz az életünkben.
A járható út keresése
Ellentétes reakciókat szült az a nyilatkozata, amelyben pár nappal a december 9-i parlamenti választások előtt arra biztatta a szavazókat, hogy az RMDSZ-re adják voksukat. Mi volt ezzel a célja? Mobilizálni, megszólítani akart vagy pedig egyértelműsíteni az egyház álláspontját az érdekvédelem és a parlamenti képviselet kérdésében, illetve érdekében?
Fel kellett vállalni ebben a nagyon nehéz politikai helyzetben, amiben élünk Erdélyben és Partiumban, azt a világos véleményt, amely egyfelől látja a helyzetet, másfelől hogy miben látja a jövendőt, a kivezető utat. A legnagyobb probléma onnan adódott, hogy az én nevemhez, illetve a Királyhágómelléki Egyházkerület Közgyűlésének határozatához erősen hozzáragadt az egyenlő távolság elve. De akik jól figyelnek, azok azt is megfigyelhették, hogy ez az elv éppen tavaly ilyenkor fogalmazódott meg, tehát az önkormányzati választások előtt jó néhány hónappal. Onnantól kezdve, hogy megtörtént az önkormányzati választás egyértelmű lett, hogy ez az egyenlő távolság, inkább arányos távolságot jelent. Munkatársaimmal egyetértésben figyeltük ezeket a folyamatokat és azt láttuk, hogy ez a pártok közötti, körülbelül 85-15 százalékos arány nemhogy közelítene az 50-50 százalék ideális állapotához, – amikor az ember felszabadultan választhat két majdnem egyforma alakulat között, – hanem igen erőteljesen úgy látszott, hogy a nagyobb javára nőni fog, a kisebb javára pedig csökkenni. Világos az is, hogy egy egyházkerület vezetősége nem tekinthet el attól, mi a járható út, ugyanis nekünk egy háromszázezer körüli közösségnek a jövendőjére, életére van rálátásunk, felelősségünk, hogy az életüket biztonságba vezessük. A parlamenti választás ügye azt is egyértelművé tette, hogy két dolog áll előttünk: vagy bent vagyunk a román parlamentben, ahol meghatározó erő a nacionalista húrokat pengető, a magyarság számára nem sok jót ígérő USL pártszövetség, vagy pedig nem?
Persze van olyan vélemény, nekem is voltak olyan pillanataim, hogy ha így állunk, akkor talán jobb, ha ki is maradunk, és ez lesz a jó megoldás egy új lélegzetvételhez. Igen ám, de amikor látja az ember az elkeseredést és azt a fajta reakciót, hogy ha még annyira sem vagyunk erősek, hogy ott legyünk és ez még csak nem is a parlamentet jelenti, hanem az önkormányzatot, vagy egy-egy magyar vidéken a magyar embernek a súlyát, akkor bizony azok az emberek nagyon hamar itt hagynak bennünket, akik eddig is azon gondolkodtak, hogy menjünk vagy ne menjünk?
A parlamenti választások közeledtével megismételtük az egyenlő távolság elvét, ugyanakkor elvártuk, hogy az egyház szerepét felhasználják egyik és másik oldalról is. Ekkor azt vettük észre, hogy az egyenlő távolság ígérete, ajánlata nem talált elfogadásra. Ameddig az RMDSZ akár tanácsosi helyet kínált fel az önkormányzati választások alkalmával vagy a parlamenti választásra képviselőjelölti helyet is kaptunk, addig a másik oldal egész egyszerűen visszautasította, hogy az egyház ilyen módon a hangját hallassa.
Ezt követően is vártuk az eseményeket, hátha mégis történik valami. Ezzel szemben volt néhány olyan megnyilatkozás, ami egész egyszerűen nem az embert, nem a vezetőt, nem a püspököt, hanem magát a magyar közösséget bántotta. Tehát, amikor nem arra nézünk hogyan lehetne józan fejjel, pragmatikusan megoldani a jövendőnket, hanem olyan álomvilágba menekülünk és olyan célokat követünk, amelyek kivitelezhetetlenek, akkor azt nem hagyhatja szó nélkül a lelkiismeret és nem hagyhatja szó nélkül egy vezető. Amikor ilyenekről hallunk, hogy az erdélyi autonómiának itt van az ideje, akár néhány hónapon belül is, hogy saját parlamentet hozunk létre, hogy saját kormányunk lesz… Mindenki nagyon jól tudja, hogy ezt nem lehet, hiszen ha az erdélyi autonómia létrejönne, az hozzávetőlegesen egy 20 százalékos magyar jelenlétet jelentene, de ez önmagában nem elegendő arra, egy 80 százalékos román többséggel szemben, hogy miniszterelnököt, vagy éppenséggel az új erdélyi autonómia államelnökét adja. Másik gondunk az volt, hogy az amúgy is szórványban lévő magyarság Erdélyben és Partiumban tömbmagyarság nélkül maradna. Merthogy az autonómia arról szól, hogy akkor ott elkezdődik egy önálló élet, a maradék pedig szinte ugyanakkora területen még gyérebb lenne.
Visszatérve még az említett nyilatkozathoz, úgy tűnik az egyházkerület, az RMDSZ egyértelmű megnevezésével átlépte a Rubicont, még ha az eredmények a benne foglaltakat látszanak is igazolni.
Ha megfigyelték jól a nyilatkozatunkat, ott tényleg megneveztetett az RMDSZ, úgy mint az a képviselet, amelyre jó lenne, ha az ember nagyobb figyelmet szentelne. Viszont nem történt meg az a határozott felszólítás, hogy márpedig nincs más, hanem sokkalta inkább egy figyelmeztetés volt, hogy jelenleg akárhogyan is számoljuk, ennek a közösségnek van a legnagyobb esélye. Tehát mi inkább a legnagyobb esélyt csillantottuk fel és azt mondtuk: emberek, ha valóban az a cél, hogy parlamentben legyünk, akkor a mi látásunk szerint ez az egyetlen megoldás létezik. Szem előtt tartottuk azt is, hogy nem ez az első eset az egyházkerület elmúlt két évtizedében, amikor választáson induló jelöltet nyíltan támogat. A magunk részéről elfogadtuk azt, hogy ezek az alakulatok megmozgatják a maguk szavazótáborát, de mindig hangsúlyoztuk, hogy arra a 60-70 százalékra van inkább szükség, akik otthon maradnak és nem mozdulnak meg.
Sok kritika arról szólt, hogy mi madárnyelven szólítjuk meg az embereket; teszünk jelzéseket és igazán nem merjük kimondani, amit gondolunk. De igenis ki merjük mondani, annál is inkább, amikor annyira nyilvánvaló, matematikailag megfogalmazható dolgok vannak, amiben túl nagy tévedés nem lehetett volna. Azt, hogy jól döntöttünk, vagy jól nyilatkoztunk, mi sem mutatja jobban, mint az eredmények.
Meg kell hallgatni az egyházat
A kampányban sokszor úgy tűnt, az egyház a magyarság lelkiismereteként vagy éppen a politikum helyettes lelkiismereteként igyekezett kommunikálni.
El kell mondani nagyon nyíltan és őszintén: itt jelenleg azt, amire szüksége van az erdélyi magyarságnak, az egyház képviseli. Bármilyen helyzetben van is a most bejutott parlamenti szövetségünk, annak igenis le kell most már ülnie és az egyházat meg kell hallgatnia, hogy ebből a szempontból mit tud neki elmondani. Mert az egyház fogja elmondani, mit jelent nemzetben és egyházban gondolkozni, és mit jelent ezek mentén a családra nézni. Vagy ki kell mondani, hogy azok, akik ezt emlegetik, csak az árnyékát érintették. Verbálisan elérkeztek a nemzet emlegetésééig, de az nem elég, ebben a helyzetben nem elég verbálisan emlegetni értékeket. Itt vagy teszünk érte vagy nem.
Az egyháznak van egy nagyon nagy lehetősége: nem szorul be bizonyos politikai programok mögé. Egyetlen programja a Szentírás, és ezt kell az Isten ígéreteivel és akaratával együtt szem előtt tartania. Ez a program és aki ezt követi, onnantól kezdve tekintélye van, és akármelyik másik programhoz úgy hozzászólnia, mint ami nemcsak emberi okoskodás, hanem a felülről jövő, a transzcendensből érkező üzeneteket is továbbítani tudja. Tükröt szeretnénk tartani mindenki felé, persze kérdés, erre ki lesz kíváncsi, ki nem. Ezek után az egyházat ki kritizálja, bírálja mégjobban vagy ki lesz az, aki felkapja a fejét, és azt mondja, hogy igen, a 21. században, 2013-tól azért mégis jobb lenne nem elhallgattatni a püspököket, nem figyelmen kívül hagyni az egyházat vagy egyházkerületet.
Nem tart attól, hogy a következő választásokon elharapódzik a példa és az egyik egyház az egyik párt támogatására szólít fel, másik a másodikra és harmadikra?
Fordítva látom: bár elharapózna, mert akkor lenne biztos az, hogy hol van az érték. Nem hiszem azt, hogy az egyházak annyira másként látnák a dolgokat, mint ahogy most sem látták másképpen, csak másképpen kommunikáltak. Ez az egyik. A másik viszont az, hogy nekünk értékelvű jövendőre van szükségünk. Tehát hiába fogunk mi szanaszét, pici százalékokban kínlódni, egyértelmű, hogy nem tudunk továbbjutni. Viszont az egyház az, amely a Krisztusban létrejött egységet hirdeti; látja, nem a földi egységet, hanem azt az egy gondolatot, ami előre visz.
A társadalmi létbizonytalanság növekedése azt jelzi, egyre inkább szükség van az egyház – Bölcskei Gusztáv szavait használva: „nyugalmat sugárzó” jelenlétére, vagy ahogy Ön fogalmazott anno püspöki programjában: „lelki segélynyújtó szolgálatára”.
Itt is egy nagy ellentétpár nyilvánul meg. Az egyik az, hogy valóban társadalmi leszakadókat látunk, de ugyanakkor a másik oldalon hatalmas eredményeket. Figyeljük meg, akár egy-egy család életében vagy egy városrész fejlődésében, milyen épületek jönnek létre. A társadalomban is nyavalygunk, itt-ott ilyen-olyan problémáink vannak, azonban új épületek jönnek létre. Még itt, a mi régiókban is kórház épül, kórházat újítanak fel. Sokszor halljuk azt, hogy Nyugatról származó felszerelésekkel tesznek moderné egy-egy intézményt. Tehát ambivalensnek látom ezt a kérdést. Érdekes, hogy gyülekezetekben is rengeteget panaszkodnak a szegénységre, ugyanakkor az elmúlt esztendőben is nagyon sok olyan hatalmas befektetésű megvalósítás történt az eklézsiáinkban is, amelyek egész egyszerűen csodálatra késztetik az embert. Biztos, hogy van egy réteg a világunkban, amely nem tud önmagával mit kezdeni. Na most ennek mi az oka? Vagy olyan vidéken él, hogy nincs munka, lehetőség, vagy ő maga úgy készült, úgy folytatta a pályáját, hogy végül is zsákutcába rohant. Biztos vannak jelek, amelyek erre a kérdésre nagyon pontos választ adnának. Én inkább azt mondanám, hogy jelenleg a mi a feladatunk a nagyon szép eredményt, a gyenge eredmények mellé úgy párosítani, hogy ne legyengüljön a társadalom, hanem az erős támogatásával valahogy a gyenge is föl tudjon kapaszkodni. Hiszem, hogy az egyház ezen a téren is példa tud lenni a társadalomnak.
Mustármagnyinál kisebb, de létező
Még visszatérnék az Öntől idézett szavakra, az egyház lelki segélynyújtó szolgálatára. A posztmodern világban ugyanis egyenlőképpen látunk lelki éhséget a gazdagságban élő és a szegénységben küzdő embernek az életében.
Így van, nagyon egyetértek ezzel. Ha figyelik a megszólalásaimat, a kéréseimet a lelkipásztori közösség felé, akkor ezek mindig arról szólnak, hogy a lelkipásztornak a feladata elsődlegesen az igehirdetés nagyon komolyan vétele. El egészen addig, hogy nem lehet véleményem szerint másról szólni, csak arról az evangéliumról, amely mindig azt az örömöt hozza, hogy Isten ezt a világot nem hagyta el. Nem tudok és nem akarok elképzelni igehirdetést, ami harmad-negyed-tizedrangú dolgokról szól és nem arról, ami tulajdonképpen ennek a világnak a megtartó ereje lehet. Tehát az, hogy Isten Fiát elküldte, lehet hogy egy kétezer esztendős, régi történetnek cseng, de pontosan ezt kell a mai emberben tudatosítani, hogy ez kétezer esztendő óta, kisebb-nagyobb fellángolással, de működött. Eljött az ideje annak, hogy az egyház, s itt általában a lelkipásztorokra, és az Igét jól hallgató és továbbadó emberekre gondolok, friss látással nézzen egy üzenetet és isteni Igét.
A Lukács evangéliuma 17. fejezetében a tanítványok Jézustól azt kérik, hogy növelje a hitüket. Erre Jézus azt mondja, ha mustármagnyi hitetek lenne, akkor azt mondanátok az eperfának, hogy szakadjon ki tövestől és gyökerezzen a tengerbe, az is megtörténne. E történetből általában azt vonta le századokon keresztül a keresztyén ember, hogy nincs hitünk, vagy annyira kicsi, hogy azzal nincs mit kezdeni. Ha jól odafigyelünk ebben az van, hogy „mustármagnyi hittől kevesebb”, ami nagyon pici, de ha azzal a picivel is elindulni tudtok és megszólalni tudtok, akkor engedelmeskedik Márk evangéliuma szerint a hegy, Lukács szerint az eperfa. Tehát, itt arról van szó, hogy nem semmi és semmik vagyunk és, hogy nincs lehetőségünk, hanem arról, hogy a mustármagnyi és még picinyebb hittel is van lehetőségünk.
Tehát nem a hit hiányáról beszél Jézus, hanem egy kicsinységében is létező hitről.
Úgy van, bármilyen mustármagtól kisebb hit is elegendő erre. Látunk templomba járó embereket, akik azt mondják magukról, hogy hívők, és egész egyszerűen tehetetlenségről beszélnek. És ha lelkigondozásból felvetjük, hogy ezzel a megmozduló hittel, amivel el tud jönni a templomba, mit tudott tenni? Akkor húzza a vállát, hogy semmit. Itt van az, amikor előbb a társadalomról és benne az emberről beszéltünk: a mi felelősségünk. Ha igehirdetőként azzal megyek fel a szószékre, hogy gyerekek nézzétek, milyen szerencsétlenek vagyunk, mert mustármagnyi se… És az igehirdetés elmondja azt, hogy tudjátok egy köbcenti anyagban tízezer mustármag fér el, olyan pici ez a mustármag, és mennyire nincs hitünk. Nem! Az a „mennyire kevés” hitünk, amire azt mondjuk olykor, hogy nulla, ami tele van kételkedéssel, az is elég ahhoz, hogy elinduljon az ember. Ilyen látásokkal kellene a lelki segélyt is közvetíteni, mert ha azt mondom, hogy nincs, akkor a lelkileg nyomorult embert még nagyobb mélységbe nyomom. Vagy magamat is. Magunknak is tudunk olyan pofonokat adni, hogy az önbecsülésünk elszáll.
Ugye, Jézus hányszor azt mondja, hogy a semmiből történik, a teremtés is a semmiből történik. Jézus csodáinál mindig megfigyelhető, hogy a semmiből történik. Akkor, amikor meghal Lázár, már nincs élet – de lesz élet! Ugye, ott vannak a tanítványok a tengeren. Mi történik? Meghaltunk, mert a hullám átcsapott a fejünk fölött. Annyira jutnak el, hogy Jézus ott van a hajón, igaz, hogy alszik, de egy alvó Jézus ott van a hajón. Ez az evangélium: alszik Jézus, de ott van a hajón!
Vagyis Isten azt a „nincsent” használja, amitől mi folyton és nagyon kétségbe esünk.
Pontosan! Amitől félünk, rettegünk. Ez világos dolog.
Meg kell becsülni a tíz százalékot
Egy százalék Hollandiában, öt százalék Magyarországon és tíz százalék Partiumban, Erdélyben. Nyugaton akár sikertörténetként is tálalnák a honi tíz százalékos templomlátogatási arányunkat, de hogyan gondolkodunk mi erről az arányszámról?
Itt egy püspöknek illene arról beszélni, hogy ez a tíz százalék is kevés és nem nyugtat meg bennünket, meg hogy ez ötre vagy egyre száll alá, amennyiben Nyugat felé haladunk.
De ha a előbbi válaszából indulunk ki, akkor gondolom mégis pozitív lesz a megközelítése.
Világos, hogy pozitív, meg kell becsülni azt a tíz százalékot! Nemcsak úgy kell tekinteni, mint ami maradék csupán, azzal a nézettel, hogy ez maradt nekünk, s akkor próbáljuk azt megbecsülni. Nem, ezt a maradékot próbáljuk úgy tekinteni, mint kovásza annak, ami az elkövetkező. Én a tíz százalékra nemcsak úgy tekintek, mint tanításra vágyó, de ugyanakkor utolsó mohikán, hanem mint, aki azért tanul, hogy tanítson másokat is. Az egyházaknak, a gyülekezeteknek a legnagyobb problémája, hogy nem formált stratégiát, nem gondolt el arra struktúrát, hogyan lehetne nemcsak a szószéki igehirdetésre, hanem a hazamenő családtag által hordozott igehirdetésre is odafigyelni. Vagy azokra az emberekre, akik mernek kimenni ebbe a világba. Kiráz minket a hideg azoktól a szektásnak nevezett magatartásoktól, hogy kiállnak az útszélre, felülnek a villamosra és rángatják az ember kabátját. Én sem azt mondom, hogy eddig kell elvinni az evangélium hirdetését, mert ez nagyon sok esetben pont az ellenkezőjét váltja ki, az ellenállás törvénye alapján. Viszont arra nagyon oda kellene figyelni, hogy az embereket, ezt a tíz százalékot a templomból rákérjük, hogy legalább egy embernek adja tovább az igét. De jó lenne, hogy az az ember, akinek tovább adjuk, felvállalna még egy embert, és akkor ez az evangélium terjedne, és már sokkal nagyobb is, mint a megszámlálható tíz.
A másik nagyon lényeges dolog, és talán itt kellene nekünk nagyon odafigyelni, az ún. metakommunikációs, non-verbális igehirdetés, ami azt jelenti, hogy azt a tíz százalék embert úgy tovább engedni, hogy az a magatartásában is hordozza, hogy én honnan jöttem. Ugyanis az ember, ha malomba jár, akkor lisztes lesz, ha a templomba jár, akkor illik, hogy az evangélium lisztjével legyen megpecsételve.
Azok az emberek, aki látnak egy ilyen élő evangélium hirdetőt, abban a pillanatban felkapják a fejüket. Megfigyeltem, ha megjött a pap a legkáromkodósabb ember is meggondolja, hogy mit beszél. Nem hiszem, hogy a papban az élő, két lábon járó evangéliumot látták, de hiszem azt, hogy az evangélium, ami azon a lelkipásztoron keresztül ment, az egyfajta féket jelentett annak, aki lehet, hogy egyébként pont az ellenkezőt látja a papban, mint aki valójában, de mégis valahogy érzékeli ezt a misztikus, isteni, titokzatos dolgot. Tehát, én hiszek abban, hogy ilyen metakommunikációs igehirdetések is történnek és jó, ha tudatosan is felvállaljuk ezt a non-verbális igehirdetést.
A lélek titokzatosságait érintő ünnep
Az adventi időben észrevehetően nyitottabbá válik a társadalom, és maga az egyes ember is az Ige üzenetére.
Az ünnepek általában, de az advent a karácsonnyal együtt különösen is érinti a lélek titokzatosságait is. Dehát addig, ameddig egy ünnep közel hoz embereket egymáshoz, és az egymáshoz való odafordulás megtörténik, a karácsonyi ünnepkörben azt lehet észrevenni, hogy az ember szembesül olyan problémával, amit nem is mer vagy tud kimondani. Ez a várakozás, ez a megérkezés, ez az ígéret és annak beteljesedése valóban hatalmas lelki ajándék. Hányszor hitetlen emberektől halljuk, de a hívő ember is kétkedőn felteszi a kérdést: Isten miért ezt a megoldást választotta, hogy emberben küldi a Megváltót, ráadásul az Ő szeretett Fiában. Sőt még, ráadásul ezt a saját gyermeket meg is engedi öletni a nagypéntek tragédiájában. Rádöbbenünk arra, éppen karácsonykor, amikor ebbe a titokzatosságba sikerül nekünk egy picit bepillantani, hogy Isten mennyire odafigyelt arra, hogy az ember, ez a nagyon érzékeny lélek, aki sok mindent ennek ellenére sem tud felismerni, éppen ebben az isteni közeledésben és megérkezésben érzékelje a dolgokat.
Az advent útján „jó helyre” érkező embert Istentől készített meglepetés várja, mintegy rádöbbenhet: a kisdedben rejlik a megváltás kegyelme, szeretetajándéka.
Nagyon sokszor az az érdekes és döbbenetes, hogy bár jön a hatalmas nagy ajándék, hogy Isten megszületett, de az ember nem tud mit kezdeni vele, mert nincsen készen rá. Ritkán fordult elő életemben, hogy nagy ajándékot kapjak, de az a néhány alkalom éppen azt érzékeltette velem, hogy mennyire készületlen vagyok, sokszor még megköszönni sem tudom vagy értékelni sem tudom, mert akkora nagy. A nagy ajándékra is fel kell készüljön az ember, itt kellene most nagyon sok embert elérni – nem a tíz, húsz, harminc százalékra gondolok, hanem a negyvenedik felé – hogy te is várhatsz és hozzád is érkezhet. Te vagy az, aki előkészülhetsz erre a nagy találkozásra!