“Minket, kik meg voltunk halva a vétkek miatt, megelevenített együtt a Krisztussal, (kegyelemből tartattatok meg) Efézus 2, 5
Állandóan az élet részesei lehetünk, nemcsak húsvét szent ünnepén kapjuk a feltámadott megelevenítő erejét és hatalmát, mindig. Ez az állandóság és ez a “mindig” tölti el reménységgel szívünket. Nemcsak ígéret immár, bekövetkezett valóság, hogy megelevenedett lélekkel dicsérhetjük a mi Istenünket, megváltó Urunkat, vihetjük másoknak is az örömhírt, hogy létezik lehetőség az újjászületésre.
Emlékezni kell és szabad: milyenek is voltunk (vagyunk) vétkeinkben? Isten előtt halottak, mert csak a bűnnek éltünk (élünk) csupán és önmagunknak. Még dicsekedtünk (dicsekszünk ) is vele mások előtt, hogy mennyire sikeresek vagyunk az önmagunk erejében, nem törődve sem Istennel, sem Krisztussal, sem az embertárssal. Mindez megy egy bizonyos ideig, amíg nem történik valami meglepő, amelyet ráébredésnek nevezünk. Ráébred mindenki egyszer, hogy másképpen kell és másképpen is lehet, és elfogadja Krisztus megelevenítését. Jelei mutatkoznak az új életnek: szebben beszél, türelmesebb lesz, elindul benne a bocsánat mások felé, törekszik a jóra, elindul Isten hajléka felé, bekapcsolódik a gyülekezeti életbe…, és elmondja, elébb is megtehette volna. Lelkipásztora így vigasztalta: sohasem késő megtalálni Isten és elfogadni a feltámadott Urat, ugyanakkor megelevenedni vele együtt.