“Grádicsok éneke. Mind boldog az, a ki féli az Urat; a ki az ő utjaiban jár! Bizony, kezed munkáját eszed! Boldog vagy és jól van dolgod. Feleséged, mint a termő szőlő házad belsejében; fiaid, mint az olajfacsemeték asztalod körül. Ímé, így áldatik meg a férfiú, a ki féli az Urat! Megáld téged az Úr a Sionról, hogy boldognak lássad Jeruzsálemet életednek minden idejében; És meglássad fiaidnak fiait; békesség legyen Izráelen!” (Zsolt. 128)
A ránk jellemző módon, ha valakivel találkozunk, akkor máris panaszkodni kezdünk. Csak úgy ömlik belőlünk a fádalommal, betegséggel, sérelmekkel teljes monológ. Ha megfigyeljük és kielemezzük egy ilyen beszélgetésünket, meglátjuk, hogy sorra vesszük a szívünket nyomó témákat és mindeniket elmondjuk.
Dávid a nagy király sokszor beszélget így Istenével, hogy kifakadnak belőle is a sérelmek. A 128. zsoltár másról tesz bizonyságot. Lehet megelégedni is. Lehet hálát adni is. Lehet a gondok világában, boldognak lenni is. Jó megtanulni a zsoltáros tolmácsolásából, hogy Isten szeretetén és gondviselésén belől lehetőség van a boldog életre is.
Persze talán az is feltűnő lenne, ha valaki állandóan mosolyogna. Mindég, boldogan, örömmel válaszolna kérdéseinkre és a világot „rózsaszínben” látná. Mégis azt kell mondanunk, hogy az Isten hatalmát és kegyelmét megismerő embernek oka van boldognak, oka van megelégedettnek lenni.
Krisztus Urunk is arra bíztat, hogy a tanítást elvigyük a föld legvégső határáig, alkalmas és alkalmatlan időben megragadva a lehetőséget az igehirdetésre, az embereknek bűneikből való szabadulást és örök életet hirdessünk. És aki eltudja fogadni a felé kinyújtott Istenkezet az életében megtapasztalja az áldást.
Isten adja mindannyiunk számára, hogy istenfélelmünkön, munkánkon és családunkon áldás legyen. Ámen!
Kiss József
Szatmárpálfalva