“Grádicsok éneke Salamontól. Ha az Úr nem építi a házat, hiába dolgoznak azon annak építői. Ha az Úr nem őrzi a várost, hiába vigyáz az őriző.” Zsolt 127,1
A Szatmár-Láncos egyházközség imaházat épít. Az alapok ki vannak ásva, be van vasalva, nemsokára kész is lesz az alap. A munka szépen halad előre. Valóban, minden munkánkat, erőfeszítésünket, utánajárásunkat csupán Isten áldása teheti eredményessé. Nélküle hiába a modern technika, hiába az ütemterv betartása, hiába minden papírmunka, utánajárás, ha ő nem épít, ha ő nem segít, akkor marad az alapnak kiásott gödör, és semmi több.
Nem kell nekünk kizárólag imaház, templom, vagy lakás építésére gondolnunk, közösségi, gyülekezeti életünk építése sem megy nélküle. Hiába a sok bibliaóra, hiába a heti többszöri közösségi alkalom, hiába vannak kóruspróbák, vallásórás, ifjúsági, nőszövetségi alkalmak, hiába minden erőfeszítés, a lelkipásztornak minden álmatlan éjszakája, építeni, megőrizni egy gyülekezeti közösséget senki más nem tud, csak Isten. Az Ő áldásáért kell esedeznie, nem csak a gyülekezet lelkipásztorának, de a lelki ház minden tagjának, minden építőkövének hogy Ő legyen az építőmester.
De mi van akkor, ha nem az Úr építi a házat? Ha lelki házunk nem Jézus Krisztusra épül? Akkor nincs alap. Akkor van egy kiásott gödör, ami leginkább sírgödörre hasonlít, ami folyton emlékeztet arra, hogy egyszer mindennek vége. Akkor a legelső vihar, legelső földrengés hatására összeomlik minden.
Az a ház amelyet Isten épít, sosem omlik össze, mert erős Alapra, Jézusra épül, az építkezés nem stagnál, hanem új és új téglák kerülnek a helyükre, az épület nem sablonos, hanem változatos, nem rideg törvények uralják, mint a börtönöket vagy kaszárnyákat, hanem a családi melegség, amely védettséget ad annak, aki betér ebbe a házba.
Hisszük, hogy ilyen házzá épülünk mi is. Isten áldása legyen egyházunk életének építésén. Ámen
Pocsveiler István-Levente, Szatmár-Láncos segédlelkésze