Testvéri találkozásra került sor az elmúlt vasárnap Máramarosszigeten. A Szatmárnémeti-Németi gyülekezet Vegyeskara látogatott el az Iza-parti városba, hogy énekkel dicsérjék Istent a szigeti reformátusok templomában. Több évre visszanyúló hagyomány ugyanis, hogy a gyülekezetek lelkészei, a testvérpár, Sipos István és Sipos Miklós, nemcsak családi, de közösségi szinten is ápolják a testvériséget. Nyár elején a németiek látogatnak Szigetre, ősszel pedig a szigetiek viszonozzák azt.
A megérkezés és szívélyes szeretetvendégség után a református templomteret a gyülekezeti ház udvarán melegítő és gyakorló kórus éneke töltötte be. Majd megszólaltak a harangok, és a kórusok, karvezetőikkel, lelkészeik kíséretében, átvonultak a templomba.
Az igei szolgálatot Varga Botond, a Németi gyülekezet segédlelkésze végezte, aki Pál Félix helytartó előtt elmondott védőbeszédének azon gondolatát emelte ki, amelyben az egyetlen útról, Krisztusról tesz bizonyságot az apostol. „Amikor a Krisztus útján járunk, ez befolyással van az életutunkra. Ha nem látszik meg az életünkön, hogy Vele járunk, akkor hazugság az egész” – hangzott el az igehirdetésben.
A prédikáció után Sipos István helyi lelkész köszöntötte a vendégeket és a szigeti gyülekezet tagjait, melyet a vendégkórus szolgálata követett. A helyi lelkész azon vágyának adott hangot, hogy nyugalomba vonulása után is megmarad a kórusok gyümölcsöző, testvéri kapcsolata, és nem szakad meg a sok éves hagyomány.
Herczeg Csilla zenetanár tanította és vezényelte a németiek kórusát, amely Liszt, Berkesi és Dvorak műveket adott elő. Zongorán a németi gyülekezet ifjú tehetsége, Rédai Ádám, a Szatmári Református Gimnázium diákja kísérte az énekkart.
A kórustalálkozók egyik legfelemelőbb pontja minden esetben a közös éneklés. Így történt ez Szigeten is, amikor két kórusművet is együtt szólaltathattunk meg, Berkesi Sándor Ó terjeszd ki Jézusom című feldolgozását, valamint a találkozók állandó közös művét, az Ír áldást.
Istentisztelet után gazdag ebéd várta a kórustagokat. Majd előkerültek a régi közös emlékek, és a tangóharmonika, melyet a minden találkozóra, Budapestről hazatérő, szigeti kórustag szólaltatott meg.
A zsoltáros megállapítását, „mily jó és mily gyönyörűséges, amikor együtt lakoznak az atyafiak”, újra átélhettük. A közös istendicséret, a kétszeresen elmondott imádság erőt adott, hogy a nyári pihenő után, ősszel, új lendülettel készülhessünk az újabb közös éneklésre, és várjuk a találkozás napját.