„Viseljetek gondot azért magatokra és az egész nyájra, melyben a Szentlélek titeket vigyázókká tett, az Isten anyaszentegyházának legeltetésére, melyet tulajdon vérével szerzett.” Ap. Csel. 20,28
Régóta foglalkoztat már ez az Ige, mely szüntelen vigyázóvá tett a rámbízott gyülekezet felett. Bármennyire próbáltam vigyázni, a fenti Ige egy mondata nem hagyott nyugodni: az egész nyájra. Még ha nem is olyan nagy a gyülekezet, egy ember, képtelen úgy gondot viselni az egész nyájra, úgy, hogy senkit ne hanyagoljon el. Isten Szentlelke elvezetett annak megértésére, hogy ezt a szolgálatot a gyülekezetben nem csak a lelkipásztorra bízta, hanem a gondnokra, a presbitériumra, az asszonyokra, az ifjakra, sőt, ahogy tapasztalom a gyermekekre is. Nekem csak az a feladatom, hogy minden szolgáló csoportra kellő figyelmet és energiát fordítsak.
Még a Teológián hallottam egy előadást a gyülekezetépítésről, melynek lényege az volt, hogy az előadó a gyülekezetet egy hordóhoz hasonlította. Minden donga a gyülekezet egy-egy rétegét képviseli: egyik a betegeket, másik az öregeket, harmadik a presbitériumot, negyedik az ifjúságot, ötödik a nőszövetséget, hatodik a gyerekeket, hetedik a kórustagokat, nyolcadik a szegényeket és így tovább. Ha a dongák nem egyforma magasak, akkor a hordó tartalma nem marad meg, hisz ott ahol a donga rövidebb, elfolyik a tartalom. A gyülekezetépítőnek ezért az a feladata, hogy minden dongát egy szintre hozzon. Így lesz a gyülekezet is egységes.
Az apai gyülekezetben ezt úgy valósítottuk meg, hogy az újonnan megválasztott presbiterek és feleségeik számára bevezettük a presbiter továbbképző bibliaórákat, előadásokat, melyeket havonta egyszer tartunk meg. Az első alkalomra a Szatmári Református Egyházmegye missziói előadóját, Nagy Erika – sárközújlaki lelkipásztornőt hívtuk meg, aki előadásának alapjául azt a presbiteri esküt választotta, melyet az Isten majd számon fog kérni, hisz az Ő színe előtt ígérték és fogadták meg, hogy ehhez az eskühöz hűek lesznek. Mind a presbiterek, mind feleségeik nagy érdeklődéssel hallgatták és azóta is emlegetik a tiszteletes asszony szavait.
Az ifjúság „dongáját” erősítettük többek között Mikulás alkalmával, amikor megajándékoztuk azt, akit előzőleg kihúztunk, ám előtte az ifjak közösen főztek vacsorát, a fiúk pedig vállalták a mosogatást.
A kórustagokkal az idén felvállaltuk a külmissziói szolgálatot, akkor, amikor eleget tettünk Rácz Ervin, az Egyházmegye sajtóreferense felkérésének, hogy vegyünk részt egy forgatáson, melyet a televízióban közvetítenek majd. Ez meg is történt, adventi énekek, bizonyságtételek hangzottak el arról, hogy ki a szívűnk lakója, és kire figyelünk advent idejében.
Egy fontos „dongája” a gyülekezetünknek az öregek, betegek csoportja. Ez utóbbiakat rendszeresen látogatjuk otthonaikban, vagy a kórházban és természetesen szüntelen imáinkban hordozzuk őket. Az öregekről sem feledkezünk el, van egy nap az évben, amikor úgy vesznek részt az istentiszteleten, mint külön meghívottak. Ez az alkalom az idén advent harmadik vasárnapja volt. Az igei üzenet az volt számukra, hogy tanuljanak meg akár ők, akár a család fiatalabb tagjai türelemmel várni. Nem arra, hogy megfiatalodjanak, mégcsak nem is arra, hogy meggyógyuljanak, hisz ezek egy-egy esetben már olyan ajtók melyek örökre bezárultak, az Ige azt írta a szívükbe, hogy tanuljanak meg Istenre várni, mert ha semmim sincs de van Istenem, akkor a leggazdagabb vagyok ezen a világon. Ezt erősítette a kórus bizonyságtétele, mely szép harmóniában harsogta bele a szívekbe: „Van erő, van, csodás erő van, Jézus drága szent vérében!” Hogy ezt gyakorlatban is megtapasztalhassák, megterítettük számukra az Úr szent asztalát, hisz vannak olyanok, akik egész évben csak ilyenkor tudják vállalni az istentiszteleten való részvételt. Megható volt látni, ahogy botorkálva ugyan, de annál nagyobb lelki éhséggel és szomjúsággal sorakoztak fel az úrasztala köré, hogy erőt gyűjtsenek jövendő napjaikra.
Az úrvacsoraosztást követően egy olyan vers hangzott el, mely az elveszített gyermekkorról szól, de úgy, mint amit újból át lehet és át kell élni, hisz Jézus is azt tanítja, hogy gyerekeké a mennyeknek országa. A verset egyik újonnan megválasztott presbiterünk, Nógrádi Szabolcs írta:
Gyermekkor
A gyermekkor kapuján kopogtatnak emlékeim,
Körülöttem pillangók raja száll…tétován…
Csak egyetlen hiányzik…keresem rémülten…
– Gyermekkor – kiáltom – elhagytál!
Kergetsz-e még álmokat, mint pillangót a réten,
Reszketsz-e még gyermekként, mint falevél a szélben,
Képzelsz-e még gyönyörűt, mint kisgyerek az éjben,
Vársz-e még a csodára…mint haldokló?
Hol az ártatlan mosoly, mit gyermekként hordtál,
Szavak, miket éveken át csak magadban mondtál,
S a sötét éj, melyben félve zokogtál?
Őrzöd-e még az angyalok álmait,
Sírsz-e úgy, mint rég, ha bánt valaki,
Ébredsz-e riadtan…ha már nincs valaki…?
A köszöntések után, öregjeink átvehették a nekik szánt ajándékot a nőszövetség részéről, mely egy olyan áhítatos könyv volt, melyben minden napra megtalálhatják a lelki eledelt és bátorítást. Az istentisztelet végeztével az ének szavával búcsúztunk el egymástól: „Isten velünk viszont látásra”, hisz gyülekezetünkben mára már hagyománnyá vált, hogy karácsony második napján megkántáljuk öregjeinket és betegjeinket, hogy az ő, sokszor megkeseredett szívükbe is ugyanaz az öröm költözzék, mint a pásztorok szívébe, hisz Isten küldötteiként ugyanazt a boldogító üzenetet adjuk át nekik, mint az angyalok a pásztoroknak: „Ne féljetek, mert íme hirdetek nektek nagy örömet, mely az egész népnek öröme lesz: mert született nektek ma a megtartó ki az Úr Krisztus, a Dávid városában.” (Luk. 2, 10-11).
