„Tusakodának azért a zsidók egymás között, mondván: Mimódon adhatja ez nékünk a testét, hogy [azt] együk? Monda azért nékik Jézus: Bizony, bizony mondom néktek: Ha nem eszitek az ember Fiának testét és nem isszátok az ő vérét, nincs élet bennetek. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, örök élete van annak, és én feltámasztom azt az utolsó napon. Mert az én testem bizony étel és az én vérem bizony ital. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az én bennem lakozik és én is abban. Amiként elküldött engem amaz élő Atya, és én az Atya által élek: akként az is, aki engem eszik, él én általam. Ez az a kenyér, amely a mennyből szállott alá; nem úgy, amint a ti atyáitok evék a mannát és meghalának: aki ezt a kenyeret eszi, él örökké. Ezeket mondá a zsinagógában, amikor tanít vala Kapernaumban.” – (János 6,52-59)
Jézus önmagáról szóló kijelentései mindig megbotránkoztatták a zsidókat, különösen a vezetőséget. Mostani történetünkben sincs ez másképp. „Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, örök élete van annak, és én feltámasztom azt az utolsó napon.” Első hallásra szinte hihetetlennek tűnnek Jézus szavai, elképzelhetetlen az egyszerű ember számára.
Jézus fentebb idézett mondatai az Ő áldozatára utalnak: testét és vérét áldozta minden ember vétkéért. Úrvacsoraosztáskor elég gyakran halljuk, hogy az úrvacsorai kenyér és bor lelki táplálék számunkra. Tehát aki nem táplálkozik Krisztusból, annak a lelke fog éhen halni. Ugyanis Jézus azt tanította, hogy nem csak kenyérrel él az ember. Vagyis nem csak a testet kell táplálni, hanem a lelket is. Természetesen nem a külsőségre, nem a szertartásra tevődik a hangsúly, hanem annak üzenetére. Az úrvacsora mindig Isten kegyelmét és az örök életet hirdeti számunkra, és mindig arra hív és bátorít, hogy hittel és engedelmes szívvel fogadjuk el. Ámen.
Mátyási Gerda-Georgina,
Józsefháza