„Uram! Micsoda az ember, hogy tudsz felőle, és az embernek fia, hogy gondod van reá? Olyan az ember, mint a lehelet; napjai, mint az átfutó árnyék.” (Zsolt 144, 3-4)
„Micsoda az ember”? Teszi fel Dávid a ma is égető kérdést ebben a zsoltárban. Mik vagy kik vagyunk ezen a földön? Mi a szerepünk, feladatunk, rendeltetésünk? Többek vagyunk-e mint a bölcső és koporsó közé beszorult termelő és fogyasztó lények? Vajon mivel érdemeltük ki, hogy Isten annyira ismer minket, hogy az Ő akarata nélkül még csak egy hajszál sem eshetik le a fejünkről? Minek köszönhetjük az Ő gondviselését? Ezek és az ehhez hasonló kérdések minden időben foglalkoztatták az embert, a választ pedig egyedül Isten adhatja meg.
Időnként eltűnődünk rajta, hogy a kegyelmes Isten minden érdemtelenségünk ellenére milyen hatalmas áldozatot hozott értünk, amikor Jézus Krisztusnak ki kellett innia a keserű poharat. Ez a gondviselés pedig velünk van és segít minket egész életünkben, hiszen így bíztat minket Isten az Ő igéje által: „Minden gondotokat ő reá vessétek, mert néki gondja van reátok” (1 Pét 5,7).
Az emberi élet az Isten nagyságához mérten nem több mint lehelet vagy egy átfutó árnyék, csupán gyors elmúlás ezen a földön. Ez a valóság, akár beismeri az ember, akár nem. Mindez óvva int a túlzott elbizakodottságtól, a vak és másokon átgázoló hatalomvágytól. Adjunk hálát, hogy a Mindenható Isten értékesnek látja porszemnyi életünk és imádságos lelkülettel valljuk Dáviddal együtt, hogy az Úr: „ jótevőm és megoltalmazóm, mentőváram és szabadítóm nékem; pajzsom, és az, akiben én bízom” (2v). Ámen!
Erdei-Árva István,
Szamoskóród