Ap. Csel. 5,1-11
„Miért hogy ezt a dolgot cselekedted szívedben? Nem embereknek hazudtál, hanem Istennek.” Ap. Csel. 5,4b
Anániás és Safira történetét tárja elénk az Ap. Csel. 5,1-11. Elolvasva ezeket a verseket, némi hasonlóságot vélünk felfedezni a Józsué 7,16-26. versekben található történettel. Mindkét esetben eltulajdonítottak az emberek Isten oltáráról. Hogy mennyire utálatos ez a fajta bűn, azt abban is láthatjuk, hogy a bűnt elkövetők mind a két esetben szörnyethalnak.
A gyors, azonnali halál azzal magyarázható, hogy a közösség ne fertőztessen meg az Úr oltáráról való lopással.
A vagyoni közösség a korai keresztyén gyülekezet velejárója. Az emberek úgy éltek, hogy mindenük köz vala. Szép példa a 4. részben olvasható Barnabás története, aki minden vagyonát kivétel nélkül Isten lábai elé helyezi. Vannak szép példák a Bibliában is és életünkben is arra, hogy önzetlenül adományozunk Istennek és mindenünket Ő neki átadjuk. Sajnos azonban mai szemmel inkább úgy tudnánk megfogalmazni a dolgokat, hogy ha valami mindenkié, azaz a közösségé, akkor senkié, tehát nyugodtan lehet akár az enyém is.
Elkeserítő, ha valaki felebarátjától lop, de még elkeserítőbb, ha az Úr asztaláról tulajdonít el. Isten haragja rettenetes. Talán nem is a halál ténye, amin megütközhetünk, hanem az a fajta közömbösség, amivel ezeket az embereket eltemetik. Senkinek nem fáj, senki nem szánakozik, senki nem mond méltató szavakat életükről, nincs reménységük, nincs vigasztalásuk, nincs Istenük. Nincs lehetőségük a magyarázkodásra, siránkozásra sem. Abban a pillanatban, amint félretettek az Úrnak szánt adományból, megpecsételődött a sorsuk.
Jó példa ez mindannyiunk számára. Isten nem azt kéri, hogy egyik napról a másikra minden vagyonunkat adjuk át Őneki, hanem azt, ha bármit teszünk az Ő oltárára, azt jó szívvel tegyük, ne sajnáljuk, ne akarjuk magunknak, és ne próbáljunk belőle visszaszerezni. Ilyen legyen a mi adakozó szívünk. Ámen.
Kiss József,
Szatmárpálfalva