„Mert mindenkinek, akinek van, adatik, és megszaporíttatik, akinek pedig nincsen, attól az is elvétetik, amije van!”
Mt 25,29
Olvasandó: Mt 25, 14-30
Ma, a délelőtti istentiszteleten, újra és újra végigolvasva az igét, az jutott eszembe, gyermekkoromban mennyire nem értettem ezt az egy verset. Az világos volt, hogy a Gazda rábízza a tálentumokat szolgáira, és, hogy az egyik is, a másik is szép haszonnal forgatja azt. De, hogy miért cselekedett rosszul a harmadik? Miért vette el tőle a hazatérő Úr, még azt az egyet is, ezt nem értettem. Azt is elmondták a vallástanáraim, hogy a tálentum nem csak az ezüstpénz mértékegysége, de átvitt értelemben az a hatalmas ajándék is, amit Istentől kapunk. És, hogy mindnyájan kaptunk ilyeneket!
Ma, erre az én értetlenkedésemre azt mondanák a fejlődéslélektannal foglalkozó szakemberek, nem volt még az értelmem odafejlődve, hogy ilyen átvitt, és rejtett értelmű dolgokat megértsek.
Ma már értem. És most, kicsit a harmadik, a „rest” szolgára figyelve, próbáljuk meg felfedezni a mai emberben. Aki nem akar Istennek szolgálni a tálentumaival. Mert szégyelli, mert az nem divatos, nem trendi, mert annyi más időtöltése lenne, nem pont a templomban ücsörögni.
Ez az utolsó szolga elásta, amije volt. Jó mélyre, nehogy valaki megtalálja! És hány ilyen gyülekezeti taggal, fiatallal, idősebbel találkozunk, aki nem akar szavalni, énekelni, pedig lenne hozzá tálentuma. Hányszor, mi magunk is elássuk ezeket a tálentumokat! „Nem akarok nagyon előtérbe kerülni. Nem akarom exponálni magam” – ugye, ismerős?
Akinek van, adatik, akinek nincs, attól az is elvétetik, amije van. Jó lenne erre nem csak mások figyelmét felhívni, de életigeként nekünk is figyelni rá!
Varga Botond,
Szatmár-Németi