„Őrizd meg, fiam, atyád parancsolatját, és anyád tanítását el ne hagyd!” Péld 6,20
Egészen csodás az a kép, amelyre a szentíró itt, ebben a versben a figyelmünket irányítja: a szülői tanításra. Az édesapa és az édesanya szavára.
Biztosan éreztük már, hogy az, amit elmondunk a gyermekeknek, olyan, mint a falra hányt borsó. Szülők, pedagógusok vallják meg számtalanszor: úgy, érzem nincs értelme az egésznek.
Mit mond a példabeszédek írója, hogyan kell ügyelni a tanító szavakra: mint a kincsekre. Őrizd meg, ne hagyd el. Vigyázz, el ne veszejtsd, mert a világ ki akarja lopni az életedből! Hisz az atyai és anyai, vagy épp a nagyszülők tanácsára hányszor csak vállrándítás a felelet. Mégis, megmarad valami belőle. Valami mélyen beíródik a lélek legmélyebb zugaiba, és amikor szükségünk van rá, előbukkan.
Hányszor eszedbe jut atyád parancsa, anyád tanítása, amikor az élet buktatói előtt állsz? Vagy már el is buktál. Hányszor cseng füledbe a nagyszülők évszázados életbölcsessége, melyet, valamikor ők is így kaptak útravalóul.
Atyai parancs és anyai tanítás. Nem csak egyik vagy másik szülő feladata a nevelés. Nem lehet csak az édesapákra bízni, mert kiveszne az anyai szív empátiája. De nem lehet csak és kizárólagosan az édesanyákra sem bízni a felcseperedő életet, mert kivész a tartás, a problémákkal szembeni állhatatosság. Édesapa és édesanya feladata, férfi és nő szerepe még itt is, a gyermeknevelésben is Isten által kiegyensúlyozott feladat!
Varga Botond,
Szatmár-Németi