„…mindig imádkozni kell, és meg nem restülni.” Lk 18,1
Olvasásra: Lk 18,1-8
Nagyon sok pillanata van az életünknek, amikor keresztyénségünket, hívőségünket egy kicsit félretéve, a várakozást megelégelve, mint a példázatbeli özvegyasszony, a saját kezünkbe vesszük sorsunk irányítását. Igen, mert az imádkozásban megrestülünk. Elunjuk, hogy annyit könyörögtünk, talán Isten meg sem hallja, gondoljuk, hát akkor majd mi!
De amikor magunkban bízunk, saját eszünkre, rafináltságunkra hagyatkozunk, megesik, hogy úgy járunk, mint Péter a tengeren. Amíg Urára nézett, haladt, leküzdte a gravitációt (Ő? Nem Ura!), és haladt Mestere felé. De amikor lenézett, amikor levette a tekintetét Jézusról, amikor úgy gondolta, megy ez nekem is, elkezdett süllyedni.
Mit jelent a szünet nélküli imádkozás? Azt, hogy Jézusra nézek. Mert „kire nézzünk, ki reménnyel bíztatná szívünket? Csak az Isten, Aki miden fohászinkat meghallgatja, mert emberek Atyja!”
Varga Botond,
Szatmár-Németi