„De ne tartsátok ellenségnek, hanem intsétek, mint atyafit. Maga pedig a békességnek Ura adjon néktek mindenkor minden tekintetben békességet”.
2 Thess. 3,15-16
Egyszer egy teológiai tanárral fél bibliaórán, azon vitáztunk, hogy van-e a keresztyén embernek ellensége. Ő állította, nincs, én meg még páran pedig, hogy van. Érvelésünk rövid volt és velős, Jézus szavait idéztük, amint Ő idézi Mózest, s fűzi tovább a gondolatot „ hallottátok, hogy megmondatott: szeresd felebarátodat és gyűlöld ellenségedet, én pedig, azt mondom néktek szeressétek ellenségeiteket…” tehát, ha Jézus ismeri, ha említi a fogalmat biztos, hogy létezik. A mai ige is arról beszél, hogy márpedig vannak ellenségek.
Fogadni mernék, az ellenség kapcsán sok embernek konkrét személyek képe ugrik be, ha ellenségeidről faggatnálak téged, még nevük is kiderülne. Hitelesen mondanád el, ki miért az ellenséged.
Ma már tudom nem az a kérdés, hogy van-e ellenség, hogy neked, vagy nekem személy szerint van-e? A kérdés az, hogy hogyan viszonyulsz a másik emberhez, a kérdés az minek tartod, az embert, aki ellenséged is lehet. Az ige arra ösztönöz, hogy testvérnek tartsd, és ne nézd el hibáit, intsd meg, de szeresd.
Korábban dühített, de mostanság csak elszomorít, hogy a „keresztyén” emberek, vagy legalább is, akik annak mondják, annak tartják magukat, mekkora dühvel, milyen sütő gyűlölettel tudnak beszélni másokról, az ellenfeleikről, az ellenségeikről, a másik emberről. Elszomorít, mert nem jól van ez így. Szeretettel kell inteni, atyafiként az ellenséget is, és soha nem szabad lemondani róluk.
Ma már azt is tudom, hogy ez a képesség nem valami plusz, csak a békesség Istene adhat Mindenkor, Mindenhol, Mindig és Mindentekintetben olyan békességet, hogy ne a sértődöttség, ne a harag, ne a gyűlölködés beszéljen belőlünk, hanem a megbocsájtó, kegyelmet ismerő, elengedő szeretet.
Ha velünk lenne az Úr, képesek lennénk rá. Én kérem is a megváltó Jézust erre, hogy „az Úr legyen mindnyájatokkal!”
Jobb Domokos,
Ombod