“Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam: Végezetre eltétetett nékem az igazság koronája, melyet megád nékem az Úr ama napon, az igaz Bíró; nemcsak nékem pedig, hanem mindazoknak is, akik vágyva várják az ő megjelenését.”
Tim. 4. 5-8
Harcolok, futok. Harcolunk, futunk, akárcsak Pál, s akárcsak minden ember. Földi életünk állandó harc, kisebb csaták, nagyobb ütközetek, különböző szinteken zajló szüntelen háborúskodás. Hogy ki az ellenfél az sokszor nem világos, belebonyolódunk testvérháborúkba, átgázolunk ártatlanokon, ilyenkor, alig ha lehet azt mondani, a harc nemes, vagy, hogy a hitet megtartottam. Mert ezekhez nem csak azt kell tisztázni, kiért, vagy miért küzdünk, kinek az oldalán vitézkedünk, azt is kristálytisztán látni kell, ki az ellenfél, ki az ellenség, hogy ne saját csapatainkra zúdítsunk zárótüzet, potenciális szövetségeseket irtsunk, hanem tényleg azt, akit kell. Hogy, ki ellen harcol a keresztyén ember, arról a Heidelbergi Káté így értesít: „…hogy ebben az életben a bűn s a sátán ellen szabad lelkiismerettel viaskodjam…”
A háborúk azért vannak, hogy a végén béke lehessen, s ha békét akarsz,- mondják a rómaiak – készülj a háborúra. Most a készülődés, erőgyűjtés, őrködés talán háborús propaganda ideje van, éppen két csata között. DE egyszer csak ránkszakad a BÉKE, a nagybetűs, az igazi, ha a sátán legyőzetik végleg, vagy ha mi esünk el. Esünk, és nem bukunk. Harc közben a jóért és nem a bűn terhe alatt.
Nekünk nagy szerencsénk van, mert tudjuk ez már csak a végjáték. A döntő csatában Jézus legyőzte nem csak a bűnt, nem csak a sátánt, de a halált is. És ha mi meg is halunk, bele is pusztulunk ebbe a harcba, bele ebbe a futásba azzal, nem az élet ér véget csak a küzdelem, aztán örülhetünk a félretett résznek, a jutalomnak az igazság koronájának. Sose lankadjunk hát, s ne siránkozzunk, Madáts soraival így bíztat Isten, „Ember küzdj, és bízva bízzál!” Ámen.
Jobb Domokos,
Ombod