Zsid 10,1-18
„Ahol pedig bűnbocsánat van, ott nincs többé bűnért bemutatott áldozat”
(Zsid 10, 18)
Bűnbánati alkalmakon, amikor gyülekezeteinknek csak töredékével találkozunk, bizonyára mindnyájan elgondolkodunk: mit is jelent az embereknek a bűnbánat? Ők hogyan készülnek az ünnepre, az úrasztalánál való megállásra, ha nem a bűnbánati alkalmakon? Mit is kellene jelentenie a bűnbánatnak?
Sokak gondolatában úgy jelenik meg, mint az ószövetségi áldozat: eljövök a templomba, elmondok egy imát – jó esetben –, vagy elmond helyettem a pap egy imát, és akkor megyek haza. Túl vagyok a bűnbánaton, megvolt az áldozathozatal, hisz feláldoztam az időmet, mostmár közelebb vagyok a tökéletességhez. Egy kicsit bűnbocsátócédula-szaga van az ilyetén bűnbánati lelkületnek.
Nagyon szépen útbaigazít bennünket a levél tizedik részének első fele az ószövetségi áldozattal, és így a „bűnöket leimádkozó” bűnbánati alkalmakkal kapcsolatban is: ez „sohasem képes tökéletességre juttatni az odajárulókat”. Így csak időpocsékolás az egész.
Mi akkor a helyes bűnbánat? Az, ahogyan Jézus Krisztus közelít hozzá: „Ímé itt vagyok, hogy cselekedjem óh Isten a te akaratodat”. Odaállsz a bűnbánati alkalom találkozásában Isten elé, és várod, hogy parancsoljon. Várod, hogy elküldjön. Börtönbe? Hajléktalanokhoz? Öregotthonba? Zaklatott családokhoz? Te indulsz, mert tudod, hogy az igét hirdetni kell, a jóhírt vinni kell: elközelgetett.
Jézus Krisztusra mutató bűnbánati alkalmainkon Ő tegyen minket felfelé néző emberekké!
Varga Botond
Szatmár-Láncos, slp