„Elhívá azért Mózes Bésaléelt, és Aholiábot, és mindazokat a bölcs férfiakat, akiknek elméjébe tudományt adott vala az Úr, és mind akit szíve arra indíta, hogy járuljon annak a munkának végrehajtásához. És átvevék Mózestől mindazt az ajándékot, amit az Izráel fiai hoztak vala, a szent [hajlék] felépítésének szolgálatára. Azontúl is minden reggel önkéntes ajándékot is hoztak. Eljövének azért mindazok a bölcsek, kik a szent hajlék minden munkáján dolgoztak, kiki a maga munkájától, amelyen dolgozott. És ezt mondák Mózesnek: Többet hord a nép [ajándékba], mint amennyi kell a munka elkészítésére, amelyet parancsolt az Úr, hogy csináljunk. Parancsola azért Mózes, és hírré tevék a táborban: Se férfi, se asszony ezután ne készítsen ajándékot a szent munkára. És megszünék a nép hordani. És az egész munka elvégzésére elég volt az adomány, még felesleges is. És mind a bölcs szívű [férfiak], kik munkálkodának, készíték a hajlékot, tíz kárpittal: sodrott lenből és kék, és bíborpiros és karmazsinszinűből, Kérubokkal, mestermunkával készíték azokat.” – (2 Mózes 36,1-7)
Olvasandó: 2 Mózes 36;
Nagyon dicséretre méltó dologról olvashatunk a mai igében. A választott nép tagjai között voltak olyan emberek, akiket a szívük arra indított, hogy részt vegyenek a szent sátor építésében, ráadásul úgy, hogy a saját munkájukat félbehagyták e nemes cél érdekében. Ezenkívül arról is értesülünk, hogy olyan sok adomány gyűlt össze az építkezéshez, hogy már le kellett állítani az adományozást.
Istennek hála, ma is vannak közöttünk szolgálatkész emberek, akik szívesen munkálkodnak Egyházunk érdekében. Manapság – különösen a kisebb gyülekezetekben – közmunkát hirdet a lelkipásztor, és olyan jó látni, hogy az idősebb nemzedék erejéhez mérten hűségesen tesz-vesz a templom körül, a Nőszövetségek a virágok ültetésével és gondozásával teszik még szebbé a templomkertet, de ami talán a legszebb mindebben, az az, hogy az ifjabb nemzedék – látva az idősebbek jó példáját – csatlakozik hozzájuk, és közös erővel munkálkodnak a templom és a körülötte lévő terület gondozásában.
Vajon tőlünk milyen példát látnak a fiatalok? Vajon látva cselekedeteinket és hallva beszédeinket, felébred-e szívükben a gyülekezetért -, a templomért való tenni akarás érzése? Ne feledjük el, hogy amit tőlünk megtanulnak, az lesz nekik a természetes. Így tehát ha nekünk fontos lesz Isten hajléka, akkor jó reménység szerint az ifjak számára is az lesz! Ámen.
Mátyási Gerda-Georgina,
Józsefháza