,,Amikor újra együtt voltak Galileában, így szólt hozzájuk Jézus: Az Emberfia emberek kezébe adatik, és megölik őt, de a harmadik napon feltámad. Ekkor igen elszomorodtak. Amikor Kapernaumba értek, odamentek Péterhez azok, akik a templomadót szedik, és megkérdezték tőle: A ti mesteretek nem fizet templomadót? De igen – felelte. És amikor bement a házba, mielőtt még szólt volna, Jézus megkérdezte: Mit gondolsz, Simon, a földi királyok kiktől szednek vámot vagy adót: a fiaiktól vagy az idegenektől? Miután így felelt: Az idegenektől – Jézus ezt mondta neki: Akkor tehát a fiak szabadok. De hogy ne botránkoztassuk meg őket, menj a tengerhez, vesd be a horgot, és fogd ki az első halat, amely ráakad! Amikor felnyitod a száját, találsz benne egy ezüstpénzt, vedd ki, és add oda nekik értem és érted!” – (Máté 17,22-27)
,,A pénztárcánk tér meg utoljára” – tartja az egyházi körökben híres közmondás. Valóban, amikor az egyházban a pénzről esik szó, akkor mindenki feszélyezve érzi magát. Van, akinek kellemetlen, másoknak pedig egyenesen támadófelület ez a téma. Tény nem jó a hitet az anyagiakkal keverni, azonban Krisztus földi egyháza mégis egy emberek által fenntartott és működtetett intézményrendszer, amelynek, ha tetszik, ha nem pénzre – adóra – van szüksége ahhoz, hogy működhessen.
Az egyszer lelkipásztornak a következő módon köszönték meg a szolgálatát: az Isten fizessen meg magának! Mire jött rá a humoros válasz: csak ne verjük Istent adósságba, fizessék csak ki önök! A fenti történet margójára azt mondhatjuk, hogy Isten első választott népe, a zsidók, olyan vallásos intézményrendszert dolgoztak ki, ami még a saját Istenüket is megadóztatja. Érdekes gondolat, s mondhatod kedves olvasó, de napjaink keresztyén egyházai is hasonlóképpen szednek egyházadót, fenntartói járulékot, nevezzük azt bárhogyan is.
A mai ige mintha felmentené a mindenkori keresztyén embert az egyház ilyen módon történő támogatása alól. De ezt csak a felszínes olvasás támasztja alá. Ha igazán, szívvel és lélekkel olvassuk és értjük Jézus mai tanítását teljesen tisztává válik előttünk, hogy mint fiak, az egyházat a magunkénak, a mienknek érezzük és tekintjük. Ebből pedig természetesen fakad az a gondolat, hogy azért, ami a mienk, bár nem fizetünk, mégis minden energiánkat, időnket és anyagi forrásunkat feláldozzuk azért, hogy az minél jobb, kellemesebb legyen. Más szavakkal, hogy épüljön, hasznos legyen, értéket és tudást közvetítsen.
Ha valamire úgy tekintünk, mint számunkra idegen, akkor kötelezettségként, törvényként, rabigaként fogjuk kezelni, s nem szívesen, csak muszájból adunk majd. Azok a templomba járó emberek, akiknek teher az egyház ilyenfajta fenntartása idegenek Istennek s számukra is idegen az Isten. Mert nem értik az adakozás lényegét, szívbéli értelmét s nem logikus magyarázatát.
Adj szívből, szívvel és ne ésszel, logikával. A magadéból adj a tiednek, hiszen az egyház a tied is, te is tagja vagy s rád is szüksége van. Ha ezt megérted, akkor már nem fogja tudni a jobb kezed, mit csinál a baj. s akkor már nem azt számolod, hogy 1,5,10 lejest tégy a perselybe, hanem hálát adsz azért, hogy van miből adj! Ne csak koppanás legyen, hanem dobbanás is, add a szíved is, ne csak a pénztárcád. Ámen!
Varga Tamás Sándor,
Túrterebes